67.Fejezet - I'm fine, thanks.

Sziasztok Drágák! Elkészültem ezzel a résszel is. Fogalmam sincs honnan pattant ki ez az ötlet, mert ez EGYÁLTALÁN nem volt betervezve. Nagy részét tegnap este írtam, de ma is írtam hozzá így elkészült. Egy kisebb fordulat történik most. Na, jóó nem is olyan kicsi, elég nagy véleményem szerint! :)
Nem sokára új rész is lesz (Mivel, hogy már kb. naponta hozok új részeket).
A zenét feltétlenül hallgassátok olvasás közben, ez most nagyon fontos!!!
(Azt hiszem most írtam eddig a legkevesebb szöveget ide az elejére. :D )

Puszii Mindenkinek! :) <3

-Zene-

67.Fejezet - I'm fine, thanks.

 --/Kitti szemszöge/--

- De akkor miért rohant el? - értetlenül kérdi Harry. Aggódik Kingáért. Miután ő elrohant, elmondtam a többieknek, hogy mit mondott Kinga. Persze, átköltöttem egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. Az utolsó mondatát nem mondtam el, és úgy alakítottam az egészet, mint ha a barátai hiányoznának neki.
- Kibukott. Kingának szüksége van olykor a magányra, amit mostanában nem igen kapott meg. - vonom meg a vállam. Hazugság.
Kristóffal ösztönösen néztünk össze. Ő és én is tudjuk, hogy mit mondott Kinga valójában, de csak mi.
- Szerinted miért ment el valójában? - kérdi halkan, amikor a többiek a konyhába mentek valami kajáért.
- Összetört. Pontosan nem tudom miért, de összetört. Azt hiszem azért, amire rá döbbent. Rá döbbent, hogy többet érez, mint barátság és Kinga tudod milyen. Nem bírja ezt elviselni. Az egészet. Kezdve azzal, hogy amióta itt van egy perc nyugta sincs, ha pedig még is akkor nem lehet Vele. Nem vallja be, de hiányzik neki. Ez túl sok Kingának.- sóhajtva rázom fejem. Sajnálom őt. A testvérem és egyértelműen úgy érzem, hogy segíteni akarok neki, rajta.

/Kinga Szemszöge/

Az érzés ami hatalmába kerített elviselhetetlen. Hiányérzet, fájdalom, összezavarodottság, bűntudat. Ezek így össze keverve hihetetlenül tud fájni. De ami a legrosszabb, az az elveszettség. Az érzés, hogy nincs hova tartoznod.
Kissé lenyugodva beültem egy kávézóba és kértem magamnak egy teát. Most valami olyan kell ami megnyugtat. És ez nem az alkohol lesz. Józanon, és jól kell gondolkoznom. Néztem ki a hatalmas ablakon, ami a székemmel srégen volt, és csak gondolkoztam. Nem értem mi van velem. Amit Kittinek mondtam... az csak véletlen csúszott ki a számon. Nem is tudom, hogy tényleg úgy gondolom-e azokat, vagy csak a nagy hévben mondtam ezt.
"Nem éreznék többet, mint barátság."
Ismételgetem ezt az egy fránya mondatot, de nem tudom. Amikor ezt kimondom még csak saját magamban is, mellkasomban remegést érzek. De semmi más. Csak ott. Érdekes.
Szerelmes lennék? Belé? De hisz ez lehetetlen! Nem, biztosan csak beképzelem a dolgokat. Biztos csak a kimerültség miatt gondolom ezt hiszen annyi mindenen dolgozni kellett. A klippet felvenni, a tánc, a magántanulás...Minden. Harryel is alig volt időnk találkozni. Harry. Ma Louisnak azt mondtam ötven-ötven százalékig szeretem őt. Sajnos, ez a szám naponta csökken. És nem a jó irányba.
A tea nagyon nem segített. Elmentem egy edzőterembe, amit még a legelején Mike mutatott nekem. Most nem a futó padokhoz mentem, mint szoktam. Külön ruhát tárolok itt, pontosabban hármat, hogy ne legyen büdös. Átöltöztem és rögtön a boksz zsákokhoz mentem. Harry is bokszol ő tanítgat engem, na meg persze dolgozik itt egy srác, Tom, ő is nagy erőszeretettel tanít. Viszont, mindig bejelentem ha megyek, amikor pedig nem, tudja, hogy egyedül akarok lenni és csak szét verni ami előttem van. Igen, ez a nagy felhajtás körülöttem kihozta belőlem az agresszív lányt. Őszintén nem örülök neki. De ez van. Csak ütöttem és ütöttem az a szerencsétlen zsákot, nem érdekelt, hogy akár hülyének is néznek akik körülöttem vannak. Csak mindenki hagyjon békén. Nem képzeltem oda senkit, egyszerűen csak pörögtek a gondolataim én pedig ahelyett, hogy sírtam volna ütöttem. Jó érzés volt.
Majd nem egy hét múlva haza repülünk Kittivel. Mit mondjak Neki? Mit mondja a legjobb barátomnak, akivel legutóbbi találkozásunk veszekedésbe fulladt? Mit mondjak a legjobb barátomnak, akit igazából azt hiszem szeretek? Egy rohadt választ sem kaptam. Se magamtól, se mástól. Úgy éreztem megfulladok ha tovább kell maradnom, ezért átöltözve innen is elmentem. Úgy éreztem összenyom minden, és mindenki engem néz. Ennyi. Innentől minden homályos és csak azt vettem észre, hogy a földre hulltam. Homályosan láttam, amint többen körbe állnak érdeklődő, aggodalmas, vagy éppen fa pofával. És minden elsötétült.

- Ne haragudj! Nem akartam! - sírok fel, számhoz kapva kezem. Keserves zokogásba török ki, és esek térdre.
- Ezen nem tudsz változtatni Kinga! Te vagy a hibás, mindenért! - szikrákat szóró szemmel néz rám, az a mélykék színű szemű fiú, aki egész életemben velem volt. De most elkövettem életem legnagyobb hibáját és nem tud megbocsájtani.
- Kérlek! - kérlelem tenyerembe temetve arcom. Nem válaszol ezért felnézek rá. Arca gyűlöletet, megvetést tükröz. Megfordul és elmegy. Elmegy a sötétségbe én pedig végig nézem.
- Kérlek! - sikítok fájdalmasan utána, és felállok. Amint felállok New York utcáján vagyok, rengeteg emberrel körül véve. Mind engem néznek. Lesajnáló pillantásaik szinte égetnek. Erőtlenül esek le a földre. Zokogva magzatpózba gubózom, szorosan ölelem térdeim, és úgy merülök el a sötétségbe. A sötétségbe, amit csakis magamnak köszönhetek, amit én hoztam a saját fejemre. Kitudja meddig vagyok így a megvető pillantásoktól megpróbálva elbújva, amikor valaki felemel. Lábamra állít, ami most nagy csodálkozásomra meg is tart. Felnézek és egy csillogó mélykék szempárra találom szembe magam. Körül nézek, de már nem New Yorkban vagyunk, és az utálkozó emberek is eltűntek. Most csak mi ketten vagyunk a helyen ahova régen is jártunk. Csak mi ketten.
- Kérlek, bocsáss meg! - suttogom elcsukló hangon szemeibe nézve, és érzem amint kigördül még egy könnycsepp. Lágyan elmosolyodik, és kezével letörli könnyeim, amit aztán arcomon pihentet.
- Soha nem tudnék rád igazán haragudni! Te vagy a mindenem! - suttogja az utolsó mondatot.
- Soha? - nézek fel szégyenkezve arcába.
- Soha.

Lassan nyitom ki szemeim, amikor valami pittyegős hangot hallok meg. Amikor kinyitom látom, hogy egy fehér szobában vagyok. Nem nézek körül jobban csak az ablakon bámulok ki. Megőrültem. Nincs rá más magyarázat csakis az, hogy megőrültem. Már kezdett minden jóra fordulni az álmomban. Miért most kellett vége lennie? Bár... Azt hiszem ez volt neki a tökéletes befejezés. Összeszedve minden erőm néztem jobban körül a szobában. Ez egy kórház. Elég nyilván való, hogy egy kórteremben fekszem. Mellettem, ágyamra hajtott fejjel fekszik Kitti, arcát szőke hajzuhataga eltakarja. Megpróbálnék felkelni, de mindenem fáj. Alig kapok levegőt tüdőm mintha össze szorulna. Pupilláim kitágulnak, amint levegő után kapkodom, de az nem jut el a tüdőmig. A pittyegő hang gyorsabb lesz, és egyre sűrűbb, amire Kitti ijedten kapja fel fejét. Megrémülve néz engem pár pillanatig, majd a folyosóra szalad és orvosért kiállt. Kitti és egy fehér köpenyes férfi siet az ágyam felé és megint minden sötét. Azonban hiába sötét minden ha a tüdőm még mindig szúr, és a levegő sem áramlik benne normálisan.

- Miért teszed ezt velem? - kérdi meggyötörten a smaragd zöld szemei pedig mint kés úgy fúródnak belém.
- Mit? - összevont szemöldökkel, értetlenül kérdeztem.
- Tudod, te azt. - nevet erőltetetten. Nem vidáman inkább szomorúan. Szeméből kicsordul egy könnycsepp, ami nem is átlátszó inkább szivárvány színű. Amint az a földre ért a helyszín ahol eddig voltunk megváltozik. Most egy tetőtéren voltunk, ami ismerős volt, de nem tudtam pontosan, hogy hol is vagyunk. Ekkor, mint a villám hasított belém, a felismerés. Felismerés miszerint milyen mocskosul bántam ezzel a fiúval. Ezzel a fiúval, aki szeretett és még most is szeret.
- Bocsáss meg, kérlek! - nézek fátyolos tekintettel rá, könyörögve.
- Én megbocsátok. - húzza száját mosolyra. - De az már más kérdés, hogy te meg tudsz-e bocsátani magadnak. - hangja még mindig lágy, de mondata kemény. Megnyugtatott, amiért ő megbocsájt, de igaza volt. Magamnak képtelen voltam. Mintha a föld megnyílt volna alattam egyszer csak zuhanni kezdtem. Sikítva kapálóztam a fiú után aki végig velem szembe állt, de ő nem zuhant velem. Egy sötét erdőbe értem földet. Fel sem kelve zokogva néztem körül. Nem láttam semmit csak két pár csillogást. Az egyik pár smaragd zöld, a másik mélykék. Amint közeledtek felém megrémültem.
- Miért? - suttogtam ijedten, zokogástól visszatartott szúrással mellkasomban.
- Mind kettőnket megbántottál Kinga. - szól a smaragd zöld szempár gazdája.
- De mind a ketten megbocsájtottatok! - sikítok fel, amikor egy-egy kígyó kúszik fel karjaimra.
- Mi igen. De téged nem hagy nyugodni a bűntudat. - felel most a mélykék szempár párja. Zokogásba török ki még jobban.
- Kérlek!

Ismét lassan nyitom ki a szemeim. Kitti megint mellettem van ezúttal ébren. Viszont mellette a göndör hajú, smaragd zöld szemű fiú is ott van.
- Kinga! - szól Kitti, amikor észre veszi, hogy már fent vagyok. Beszélni akarok hozzá, felé tenni valami mozdulatot, vagy csak rá nézni. De egyik sem megy. Csak nézek ki ismét az ablakon és nem tudok tenni ellene semmit.
- Harry, szólj az orvosnak! - csuklik el Kitti hangja. A Göndör felpattan és kirohan. Amikor visszatér mellette egy orvos jön be.
- Mi történt? - kérdi az orvos.
- Felébredt, de nem reagál semmire. - zokogását visszatartva beszél Kitti. Az orvos próbálta megnyugtatni Kitti, és azt mondta, hogy ez ilyenkor természetes. Már mint, hogy olyan leszek, mint egy őrült, és kábán fogok bámulni? Oké, ezt jó tudni. Viszont azt még jó lenne tudni, hogy mi a franc bajom van? Amint kezd elönteni az idegesség, mellkasom ismét szúrni kezd.
Percekig, órákig voltam így. Ki tudja már? Viszont eközben Harry elment. Őszintén megvallva örültem neki. Az álmok után nem volt sok kedvem beszélni senkivel sem. Kitti maradt végig. És bár nem aludt, látszott rajta, hogy mennyire fáradt. Amikor megcsörren mobilja feláll és arrébb megy pár métert. Percekig beszélt valakivel, majd mikor visszajött leült mellém és két keze közé vette egyik kezem.
- Nándi aggódik érted. Nagyon is. - sóhajt fáradtan. - Ide akart repülni, de mondtam neki, hogy szükségtelen. Anyuék is ide akartak jönni, de őket is megnyugtattam, hogy majd én elintézek mindent. A doktort kicsit lefizettem, hogy jobban megvizsgáljanak és hasonlók. Azt mondták sokkot kaptál, és nagyon kimerült voltál. Vagy valami ilyesmi. - sóhajt fel. - Harry is nagyon aggódik érted. - teszi hozzá. - És Nándi is. Szerencsés egy lány vagy te. - nevet csendesen, de nem igazi vidámsággal. Mondata által sikerül elmosolyodnom, amit mikor meglát felcsillannak szemei.
- A többiek is aggódnak. - folytatja mondandóját. - Egy hétig kell bent maradnod, szóval még egy napot otthon lehetsz, de aztán megyünk egy magángéppel Pestre onnan pedig Csabára. A doktor szerint jó is lesz egy kis kimozdulás.
- Az tuti. - szólalok meg miközben rá nézek. Hangom rekedt a sok hallgatástól.
- Istenem, végre. - ölel magához Kitti.
- Kitti... Tűk vannak belém szurkálva. - nyögök fel szoros ölelésétől. - Kérlek. - motyogom ő pedig nyomban elenged.

Másnap is itt maradt Kitti. Éjszaka mellettem aludt a széken, nappal pedig folyton beszélt hozzám. Nem igazán tudtam még beszélni, nem értem miért. Mozogni például egyáltalán nem tudtam.
Valamikor délután Kitti elment kávéért az automatához, és mikor vissza jött egy zacskó volt a kezében.
- Harry itt van. Beengedhetem? - kérdi csendesen.
- Ne! Nem akarok senkivel se találkozni most. - suttogom és lehunyom szemem ugyan is egy könnycsepp gördült ki szememből.
- Oké. - sóhajt Kitti majd újra kimegy. Amikor visszajön a zacskóból kivesz egy fotót.
- Ezt a fiúk küldik. - mosolyog gyengéden, és a képet a mellettem lévő kis szekrényre teszi. A képen Kitti, Zayn, Liam, Niall, Louis, Harry, Emily, Mike és én vagyunk. Ez a kép pár napja készült, amikor Kristóf kitalálta, hogy csinál rólunk egy képet.
Elmosolyodtam a feliraton, ami a keret alsó részén volt.
"Hülyék. Barátok. Hülye barátok. A legjobb párosítás!"
Ezt a mondatot Louis mondta, amin nevettünk is egy jót.
- Miért nem akarod látni Harryt? - szakítja félbe gondolkodásomat Kitti csendes hangja.
- Azt hiszem... Azt hiszem egy kis szünetet kell, hogy tartsak vele. - suttogok könnybe lábadt szemekkel.
- Miért? Mi történt? Vagy inkább, ki miatt? - teszi egyik kezét Kitti az enyémre.
- Szerinted? - mosolygok kínosan.
- Szereted Nándit? - komolyodik el Kitti, ami nála ritka.
- Én csak... Nem tudom mit érzek. Ezért is akarok szünetet tartani. - felelek lesütött szemekkel. - Megtennéd... Megtennéd, hogy Nándinak azt mondod, hogy már kiengedtek és teljesen jól vagyok? Harryt, pedig ne engedd be, kérlek. - nézek fel a kéken csillogó szemeibe.
- Persze! - mondja megértően Kitti, és bólint is egyet.

Ez napokig így volt. A fiúk mindig küldtek be valami kedves apróságot, Harry minden nap eljött hátha beengedem valamikor, Nándit pedig Kitti megfűzte, hogy teljesen jól vagyok, és már nem vagyok bent.

Kinga ruhája, amikor haza utaznak..

Én pedig... Én pedig ugyan olyan vagyok mint egy héttel ezelőtt. Nem mozdulok, immár saját akaratomból. Nem szólok, ha nem feltétlenül szükséges. Nem reagálok semmire az ég világon csak is Kittire. Az orvos sem tud velem mit kezdeni. Mint megtudtam az orvosom több hírességet is kezelt, ezért tudja min esek át, de eddig én vagyok a legszótlanabb állítása szerint. Pedig én teljes mértékben jól vagyok egyszerűen csak nem akarok látni senkit, nem akarok beszélni senkivel, és legszívesebben csak feküdnék az ágyban. Nem, tényleg teljes mértékben jól vagyok... Néha már úgy érzem bekattantam. Ez pedig nem állapot! Nem normális amit művelek. De így érzem magam "jól". A doktor szerint valami depresszió félén megyek keresztül most. Szerinte még pár nap és jól leszek teljesen, mint régen. Pár óra múlva engednek haza, mert már nincs szükségem orvosi kezelésekre, ez már csak rajtam és a környezetemen függ. Egy nappal később engedtek ki, szóval a kórházból rögtön a repülő térre megyünk Kittivel. Megpróbáltunk kerülni a feltűnőséget, de sajnos így is elég sokat megláttak.
Osztogattam pár autogramot, és bár képeket én most nem vállaltam, de a rajongók akikkel találkoztam így is kedvesek voltak. Az újságból olvasták, hogy kórházba kerültem ismeretlen okok miatt, ezért megértették a kép visszautasítást, és érdeklődtek hogy létem felől. Nem mondtam, hogy, hogy érzem magam igazából inkább csak mosolyt erőltetve magamra megköszöntem és azt mondtam jól vagyok.
- I'm fine, thanks. - válaszolom folyton ugyan azt.
Szerencsére a repülőnk nem sokára indult ezért el kellett mennünk. Nem sajnáltam őszintén. Kitti viszont igen. Ő nagyon élvezte ezt az egészet. Én is csak... csak még mindig ugyan abban az állapotban voltam mint a kórházban. Ruhám hiába volt tipikus Sziszi King-es, de színes hajamat nem tűztem fel, hagytam vállamra omolni, és szemeim elé napszemüveget húztam. Magán géppel mentünk szóval minden rendben volt. Csak néztem ki az ablakon és nem csináltam semmit. Kitti elaludt szóval most még inkább a magányomba burkolózhatok.
Amikor Kitti elaludt kimentem a mosdóba. A mosdókagylóra támaszkodva lehajtott fejjel álltam és nem csináltam semmit. Percekig csak állok és egy valami jár az agyamban.
Magány.
Ez van most velem, és ez is kell. Nincs szükségem emberekre, egyszerűen csak hagyjanak békén.
Amikor úgymond össze szedtem magam, vissza mentem. Az út további részében csak ültem és néztem ki a fejemből. Anyu egyszer dolgozott egy olyan helyen ahol nem teljesen ép elméjű emberek voltak. Amolyan dili ház, de még sem volt az. Nem voltak olyan durván kattantak az emberek, csak valami még is más volt az agyukkal, mint egy normális embernek. Néha bejártam anyuval oda, hiszen laza munka volt, vagy legalább is annyi idősen annak tűnt. Néhányszor beszéltem egy-egy normálisabb emberrel ott. Az agyam kb. ugyan olyan, mint az övéké. A kórházban ez még oké volt, hiszen ott be voltam gyógyszerezve (nem tudom minek,  mikor végig nyugodt voltam) de azt, hogy most miért van ez, nem tudom. Tudom, hogy nem vagyok bolond, nem őrültem meg hiszen azt érezném. Vagy valami. Csak szimplán semmi kedvem az emberek társaságához.
- Hihetetlen, hogy két híresebb emberért, mit meg nem tesznek az emberek. - rázza fejét sóhajtva Kitti, amikor leszállunk a repülőgépről. - Főleg, ha a kelleténél egy kicsit több pénzt is kapnak. - teszi hozzá kicsit bosszankodva. Nem reagálok rá, csak vállat vonok. Ezt az egészet arra értette, hogy el lett intézve, hogy elvigyenek minket egy külön kocsival, Békéscsabára.
Mi Kittivel hátul ültünk, a sofőrt pedig csak annyi ideig láttuk, amíg berakta a cuccainkat.
Út közben elaludtam rögtön, csak akkor keltem fel amikor Orosházára értünk. Onnantól kezdve csak bámultam ki az ablakon. A telefonom egy párszor csörgött, de végig kinyomtam. Harry, Mike, Emily. Ezek így váltakozóan hívtak, de egyik hívást sem fogadtam. Emilynek írtam egy SMS-t amiben az állt, hogy megérkeztünk Magyarországra, nemsokára Csabára érünk és, hogy valamikor később beszélünk most nincs kedvem nagyon senkihez. Amikor ezt megírtam neki, már senki sem hívott. Szerencsére.
Amikor a házunk elé értünk, kivettük a cuccainkat a kocsiból, amivel aztán rögtön el is ment a férfi, miután Kitti kifizette. Napszemüveg a fejemen volt még mindig, nem is nagyon akartam levenni. Fel lépkedtünk a lépcsőn és csengettünk. Fura volt, hogy ott csengettünk, ahol majdnem az egész életünket leéltük.
- Hát ez fura... - motyogom rezzenéstelen arccal.
- Az. - bólint Kitti, ezután pedig kinyílik az ajtó. Alina egyből a nyakunkba ugrik. Kitti mosolyog, de engem még ez sem képes életre kelteni. Istenem, a saját nővérem nem képes életre kelteni, mi a franc bajom van?
Bementünk a házba, ahol sajnos már muszáj volt levennem a szemüvegem.
- Jó a hajad. - túr bele mosolyogva Alina a hajamba.
- Köszi. - mondom rekedtes hangomon. Alina kicsit zavarban van, amiért nem mozdult arc mimikám.Nem tehetek róla, nekem se megy ez olyan egyszerűen. Dani, és anyu is megláttak minket, akik hasonlóképpen reagáltak ránk, mint nővérünk. Még ezek után sem volt semmi mozgás bennem.
- Három óra múlva kezdődik Nándi bulija. - néz karórájára Kitti, majd rám. Valami reagálást vár, de én csak bámulok rá. - Te jössz? - kérdi végül meg.
- Nem. - felelek egyszerűen. Kitti megértően bólint, de arcán látszódik nem tetszése.
A nappaliba mentünk, és beszélgetni kezdtünk. Vagyis Kitti beszélt végig, meg néha én is megszólaltam, de többnyire csak ültem.

- Na, jó én megyek készülni. - áll fel mosolyogva Kitti úgy két óra múlva. Én csak tovább ültem a helyemen, és a karkötőim piszkálgattam. Amint Kitti felért megcsörrent a telefonom. Harry volt az. Sóhajtva nyomtam ki. Valamikor beszélnem kell vele, de nem most. A következő percben még egy hívás. Niall. Ez is kinyomva. Majd még egy. Liam. Ő is ugyanúgy járt, mint a többiek.
- Miért nem veszed fel? - kérdi Alina összevont szemöldökkel. Anyu a konyhába ment szóval most Danival és Alinával vagyok egyedül.
- Nem akarok velük beszélni. - vonok vállat tovább piszkálgatva karkötőim. Még egy hívás. Louis. Ő az egyetlen akivel most képes lennék beszélni.
- Szia! - szólok bele a telefonba, amikor felveszem neki.
- Szia! Miért nem vetted fel a telefont? - kérdi némi idegességgel hangjába.
- Nem volt kedvem. - felelek egyszerűen.
- Harry aggódik érted Sziszi. Nagyon is. - kezd bele sóhajtva.
- Nem akarok beszélni vele. - felelek ismét rezzenéstelenül.
- Miért? Haragszol rá? - csodálkozik el Louis.
- Nem. - felelek egyszerűen.
- Akkor?
- Nem vagyok biztos benne, hogy szeretem.
- Hogy-hogy? 
- Azt hiszem...Kiszerettem belőle. Nem tudom. 
- Az jó. - sóhajt megkönnyebbülten.
- Hogy mi? - csodálkozom el egy kicsit.
- Semmi, mindegy. - sietve válaszol, amit furcsállok.
- Mindegy. - sóhajtok fel.
- Harrynek van valakije. - hadarja el.
- Hogy mi? - állok fel, és szinte kiabálva beszélek. Alina, és Dani is csodálkozva néznek rám, főleg, hogy amióta itthon vagyok most vagyok a legaktívabb.
- Mégis mit jelentsen az, hogy van valakije? Aki nem én vagyok, ráadásul! Még is ki a franc az? - járkálok fel alá dühösen.
- Az igazija. - mondja nyugodtan, csendesen Louis.
- Ó. - úgy állok meg hirtelen, mint akit leütöttek volna. Csodálkozom ezen, mégis rosszul esik ez az egész, de egyben örülök is.
Mi a franc van most?