Sziasztok Drágák! :) Nos, meghoztam az új részt. :) Nem ez a legkedvencebb részem, de ezt is szeretem. :) :3 Egoistának tűnhetek, de szeretem amit írok, (már amikor) és ez most valami oknál fogva (magam sem tudom miért) tetszik. :) :3 Szóval, Jó olvasást! :* Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után! :) :*
December 11., Csütörtök
A keddi esőben ázásnak meglett az eredménye. Ma már rosszabbul voltam. De ez mellékes. Anyunak ma már be kellett mennie, dolgozni, így Alina, és én mentünk csak be a kórházba. Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy nem is tudtam, hogy Alinának van jogsija, bementünk Tomi kocsijával (kölcsön adta) Kittihez.
Mikor beértünk mégy mindig (!!) aludt. Alina beszélt a dokival, aki szerint Kitti már túl van az életveszélyen.
- Szerintem elvétették a fájdalomcsillapító adagolást. – mondtam Alinának, mikor visszaért, összefont karokkal, Kitti ágya mellett állva. – Valószínűleg, egy elefánt adagjával. – mondtam összevont szemöldökkel nézve Kittit, félre biccentve a fejem, egy kicsit.
- Tudtad, hogy hülye vagy? – kérdezte Alina mosolyogva, leülve az egyik kényelmetlen székre.
- Ja, már egy ideje tudom. De úgy nagyjából tegnap jöttem rá jobban. – mondtam halványan elmosolyodva. A tegnapról jut eszembe. Az éjszakám úgy telt, mint ha egy csapatnyi víziló szaladna el az ablakom alatt. Vagy is rosszul, ugyan is folyton forgolódtam, és alig aludtam valamit.
Kitti olyan dél környékén felébredt végre. Én éppen egy kényelmetlen széken, a halálomon voltam. Egyrészt az unalomtól, másrészt pedig a köhögéstől.
- Kinga, kicsit halkabban is fulladozhatnál. – mondta erőtlen hangon Kitti, csukott szemmel a fejéhez kapva.
- Éljen a testvéri szeretet. – motyogtam miközben felálltam, hogy odamenjek hozzá.
- Mi történt? Majd leszakad a fejem. – mondta kinyitva a szemét, és összevont szemöldökkel értetlenül körbenézett.
- Le is szakadhat. – mondtam neki csípőre tett kezekkel.
- Ójaj, már emlékszem. Nos, hát akkor jöjjön a prédikáció. – mondta mind két tenyerét az arcára rakva.
- Ohohohoo nem, nem. – mondtam gonoszan elmosolyodva, mire ő értetlenül rám nézett. – Tőlem aztán nem. De, majd várd, ki mit kapsz Alinától, és anyutól. – mondtam neki.
- Jézusom. – suttogta Kitti fejére húzva a kórházi takarót, mikor észbe kapott, hogy igazam van.
- Sok szerencsét. – mondtam vissza ülve a székre. – Mellesleg. Nem állnak jól azok a rózsaszín tincsek. – mondtam elmosolyodva.
- Mellesleg. Mi van Kristóffal? Csak mert ha valami bajod van, akkor szoktál ilyen lenni. – mondta leszedve a takarót a fejéről, és egy kicsit felült.
- Semmi. Vele semmi. – mondtam halkan, a térdeimre könyökölve, és a padlót néztem tovább.
- Akkor Nándival. – mondta Kitti. – Talált süllyedt. – mondta, arckifejezésemet látva. Arcomat tenyerembe temettem és úgy válaszoltam.
- Megcsókolt. – mondtam a tenyerembe beszélve.
- Ki, mikor, hol? – kérdezte szinte visítva.
- Nándi, tegnap, kint a folyosón. – válaszoltam sorban, neki, felnézve rá. Kitti csak diadalmasan elmosolyodott, mint aki mindent tud.
- Mert szeret. – mondta még mindig mosolyogva. – Csak te Kristóffal vagy együtt. – mondta elhúzott szájjal.
- Ne érts félre. Bírom Kristófot, és örülök, hogy együtt vagytok. De Nándinak jobban örülnék. És hát… Kristófot pár hónapja ismered, és már mennyiszer megbántott. Nándit pedig több ideje ismered, és csak egy párszor bántott meg. – mondta Kitti a végén megvonva a vállát, és hát, igazat kellett neki adnom.
- De hát a te szerelmi életed, a te döntésed. – mondta védekezően felrakva a kezeit maga elé.
- Mondod ezt te, aki kis liba módon lapátra tetted Doriánt. – mondtam neki, mire ő lesápadva maga elé meredt. Arcáról leolvadt a mosoly, és helyét a fájdalom vette át.
- Nem keresett, nem igaz? Nem volt bent. – mondta alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
- Még nem. De biztosan fog, ne aggódj. - mondtam neki híztatóan rá mosolyogva. Kitti felnézett rám, és csak megrázta a fejét.
- Mindegy. Alina merre van? – kérdezte témát váltva.
- A megmentő kávémat hozzá. Mostanság rászoktam. – mondta elmosolyodva, amit Kitti viszonzott. Nem sokkal később Alina megjött. A kezembe adta a kávémat, majd kimentem, mert tudtam mi vár Kittire. Prédikáció. És ő is tudta, ezért mielőtt kimentem volna még visszanéztem rá, és láttam a fájdalmas arc kifejezését.
Oda sétáltam az ablakhoz, ami a város felé nézett, és miközben a kávémat ittam, néztem kifelé a városra. Pár perc múlva cipőkopogást hallottam. Ez még rendben is lenne, ha éppen nem egy totál üres folyosón lennék, ahol nem járkálnak az emberek. Megfordultam, és Dorinát pillantottam meg.
- Szia. Hát te? – kérdeztem tőle, mikor közelebb jött.
- Kittihez jöttem. Az kávé jellegű? – kérdezte a poharam felé biccentve, amiben már csak félig volt kávé.
- Aha. Tessék. – mondtam, oda adva neki a kávét.
- Kösz. – mondta elvéve, és bele kortyolt. – Miért vágsz ilyen képet? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Milyet? – kérdeztem értetlenül.
- Olyan szerencsétlen képet. Amolyan „Itt-helyben-meghalok”. – mondta a szemeit forgatva.
- Semmi különös. – mondtam legyintve. Már ha semmi különösnek számít, hogy a legjobb barátod megcsókolt.
- Aha, persze. Én meg a húsvéti nyuszi vagyok Alaszkából. – mondta a szemeit forgatva.
- Furcsa hasonlat. – mondtam elmosolyodva.
- Ne terelj. – mondta összehúzott szemekkel engem vizslatva.
- Gyere, Kitti már fent van. Menjünk be hozzá. – mondtam figyelmen kívül hagyva azt, amit mondott, és megindultam Kitti szobája felé. Hirtelen Dorina visszarántott a karomnál fogva.
- Gyerünk. Most! – mondta halkan, és fenyegetően. Nem akartam tudni, hogy mit csinál, ha nem tálalok ki úgy, hogy inkább elmondtam neki.
- Tegnap megcsókolt Nándi. – mondtam halkan.
- Úgy érted, a legjobb barátod, Nándi? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- Igen. – mondtam lesütött szemekkel.
- És elmondtad Kristófnak? Várj. Erre ne is felelj. Persze, hogy nem. Ahhoz túl vidáman jött haza, tegnap. – mondta, a fejéhez kapva.
- De te ugye nem mondod el neki? – kérdeztem tőle reménykedve.
- Miért? Te nem akarod elmondani? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
- Nem. – mondtam neki megrázva a fejemet.
- Mire is számítottam. – mondtam a szemeit forgatva. – Legalább felpofoztad? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Visszacsókoltam. – suttogtam megint, lesütött szemekkel.
- Hogy mit csináltál? – kérdezte szinte sikítva.
- Én… Vissza… Csókoltam… - mondtam, és visszagondolva ezekre, rá kellett jönnöm, hogy csalódtam magamban.
- Te… Ezt… - habogott Dorina, dühösen. – Menjünk Kittihez, mielőtt valami ostobaságot csinálok. – mondta remegő hangon, és megindult Kitti szobája felé.
Sóhajtottam, majd megindultam utána. Mikor beértünk Kittihez, Alina még mindig prédikált neki. Észre sem vette, hogy bementünk. Dorina leült Kitti mellé az ágyra, és beszélgettek, én pedig szó nélkül leültem egy székre.
Dorina nem mondott semmit arra, hogy Nándi megcsókolt, de ahogyan reagált rá jöttem. Nem kellett volna vissza csókolnom. És tudom, hogy el kéne mondanom Kristófnak, de félek. Félek, hogy, hogyan reagálna. Még csak nem rég jöttünk össze megint, és nem akarom őt elveszíteni. Nem akarom Őt elveszíteni! De mikor ezt mondom, kire is gondolok? Nándira, vagy Kristófra? A mosolya, ami tetszik benne. A humora, és az elképesztően szép kék szemei. Ahogy hülyéskedünk. Ahogy megvéd. Ahogy csókol.
- Kire gondolsz ilyen, nagyon? – kérdezte Kitti kizökkentve a gondolataimból. Nándira.
- Senkire. – mondtam megrázva a fejem. Pedig egyértelmű, hogy valamelyik fiúra gondoltam. Csak nem tudom melyikükre. De talán… Talán Nándira. De rá nem gondolhatok így!
Délután, mikor már én is kellő képen betegnek éreztem magam, és Kitti is elaludt, valami fájdalomcsillapítótól, elindultunk haza. Mielőtt felmentem volna a szobámba, Alina szólt, hogy holnap vissza kell mennünk a dokihoz.
Mikor felmentem, átöltöztem, és befeküdtem az ágyamba. A tévét bekapcsoltam, egy kis háttérzajnak, és a laptoppal az ölembe ültem az ágyban. Felmentem a Facebookra, és megnyitottam az üzeneteimet. Összesen három ember írt. Szeli, Kristóf, és… és Nándi.
Elsőként Szeli üzenetét nyitottam meg.
Szeli üzenete: Hova a francba tüntetek?! Kinga! Láttam Kittit a tévében! Mi a franc történt?? Azt a nyamvadt telefont, a francba is, vedd már fel!!
Felettébb „kedves” üzenetére, majd később válaszolok. Viszont aranyos, hogy aggódik.
Kristóf üzenete sem volt hosszú.
Kristóf üzenete: Szia. Remélem, Kitti már jobban van. Délután beszélnünk kéne. Olyan fél hat környékén elmegyek hozzátok.
Valószínűleg valami fontosat akarhat. Túl komoly az üzenete. Remélem nem Dorina mondta el neki, Nándit!
Végül Nándi üzenetét nyitottam meg.
Nándi üzenete: Figyelj. Nem akartalak megcsókolni! Ne haragudj érte. Szerintem jobb lenne, ha egy ideig nem beszélnénk. Jobbulást Kittinek.
Ennyi. Egy béna kis, rövid levélben le akar rázni. Na, azt már nem!
Kinga üzenete: Nem! Felejtsd el, hogy ilyen könnyen lerázol! Fogalmam sincs miért csókoltál meg, de nem e-miatt fog tönkre menni a barátságunk! Úgy, hogy holnap délután szépen eltolod a képed hozzánk, és meg beszélünk mindent!
Miután válaszoltam Nándi üzenetére, Szelinek is írtam. Elmeséltem neki mindet, és hogy majd valamikor jöjjön el hozzánk. Kristófnak is írtam, hogy jöjjön nyugodtan.
Fél hatig olvastam, meg a leckét próbáltam bepótolni. Mikor már végeztem csengettek. Leszaladtam, hogy kinyissam az ajtót, és hát természeten Kristófot egy csókkal köszöntöttem. Miután felmentünk a szobámba (és én elpakoltam a cuccaimat) leültünk filmet nézni.
- Beszélnünk kéne, Kinga. – mondta komoly hangnemben Kristóf.
- Miről? – kérdeztem fel volt szemöldökkel, és csak remélni tudtam, hogy nem mondta el Dorina a Nándis dolgot.
- Erről az egészről. Kettőnkről. – mondta elsőnek rám, majd magára mutatva.
- Szóval… – kezdtem el mondani, jól elhúzva az „ó” betűt. – Beszéltél Dorinával? – kérdeztem alsó ajkamat harapdálva.
- Tudom. – csak ezt az egy szót mondta, de tudom, hogy azért mondta, mert tudja a Nándis dolgot. Lehajtottam a fejem, és becsuktam a szemem.
- Szakítani akarsz? – kérdeztem alig hallhatóan, de nem néztem fel.
- Nem. – mondta egyszerűen. Erre, már felkaptam a fejem, és csodálkozva néztem a szemébe. – Amennyiben te sem akarsz. – mondta egy szemöldökét felvonva.
- Nem. Hát persze, hogy nem. – mondtam neki halványan elmosolyodva, majd megöleltem. Ölelésünkből végül csók lett.
Miután ezt olyan röviden megbeszéltük, tovább néztünk filmet. Furcsa, hogy nem firtatta a dolgot. De, ez most már mindegy is.
Hét óra környékén Kristóf elindult haza. Miután kikísértem a kapuig, visszamentem a szobámba, és ledobtam magam az ágyamra. Csak bámultam a plafont, és gondolkoztam. Az agyam folyamatosan kattogott.
- Mostanság milyen sűrűn csinálod ezt a felettébb érdekesnek tűnő tevékenységet. – mondta az ajtómban állva Alina.
- Mostanság milyen sűrűn nem kopogsz. – mondtam rá sem nézve, de hallottam, hogy egy kicsit elnevette magát.
- Mi a baj? – kérdezte halkan, és leült mellém.
- Fogalmam sincs. – mondtam én is halkan, és felültem.
- Hát… Ha kellek, csak szólj. – mondta rám mosolyogva, majd adott a fejem tetejére egy puszit, és kiment. Elővettem az MP3-mam, és zenét hallgatva lefeküdtem az ágyamba.
- Szeretlek, értsd már meg! – kiabálta az arcomba. Valahogy azt éreztem, hogy már rég vártam, hogy ezt kimondja, de valamiért most leblokkoltam. Nem tudtam rá mit mondani, csak álltam ott vele szembe, és néztünk egymás szemébe.
Aztán hirtelen megfordultam és elfutottam. Futottam egészen addig, míg nem értem az a ház elé, ahova akartam. Hátra mentem a kertbe, mert láttam, hogy ott van.
- Szia. – köszönt mosolyogva, és meg akart csókolni, de én elhúzódtam.
- Beszélnünk kell. – mondtam komolyan a szemébe nézve.
- Miről? – kérdezte értetlenül.
- Kettőnkről. – mondtam neki, mire ő még értetlenebb fejet vágott. – Szakítani akarok. – mondtam ki egyszerűen, mire Kristóf lehunyta a szemeit, és akadozva vette a levegőt.
- Kristóf… - szóltam hozzá, de ő feltartotta a kezét, majd megfordult, és bement a házba. Irtózatosan nagy bűntudattal, de elmentem oda, ahol Őt hagytam. Még mindig ugyan ott ült a pad támláján. Ahogy ott ült, mosolyogni támadt kedvem. Mosolyogtam attól, ahogyan rám nézett. Mosolyogtam, ahogyan eszembe jutottak az emlékeink. Amikor először találkoztunk. Amikor elsőnek megcsókolt. Amikor először vallott nekem szerelmet. Fél éve, amikor először azt mondta, hogy szeret, elküldtem. Nem akartam vele találkozni. De most… Most csak vele akartam lenni senki mással.
Oda sétáltam hozzá, mire ő könnyektől csillogó szemekkel rám nézett. A csalódottság után a csodálkozás vette át a helyét. Oda hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nem volt hosszú csók, de értette miért tettem.
- Szeretlek, te hülye. – mondtam neki halkan, és rámosolyogtam. Ő is elmosolyodott, leszállt a padról, és derekamnál fogva magához húzott. Csak néztünk egymás szemébe. Aztán megcsókolt. Beletúrtam a hajába, ő pedig derekamat fogta. Ezt a csókot mind a ketten akartuk, nem úgy, mint az előzőeket. Az előzőekben, valamelyikünk félénkebb volt, vagy egyikünk nem akarta. De ezek most eltűntek. Mind a ketten akartuk. Mikor befejeztük, mosolyogva néztünk egymás szemébe.
- Én is szeretlek. – suttogta Nándi.
Hirtelen ültem fel az ágyamon. Körbe néztem, és konstatáltam, hogy a szobámban vagyok.
- Csak álom volt. – motyogtam magamnak, miközben beletúrtam a hajamba. Az óra hajnali fél kettőt mutatott. Becsuktam a rajzfüzetem, ami az éjjeli szekrényemen volt, majd az MP3-mat mellé raktam. Kikapcsoltam a tévét is, és lekapcsoltam a kislámpám, hogy visszaaludjak.
