44.Fejezet

Hali Drágák! Meghoztam az e hétre ígért részt. :) Mostanában valahogy nagyobb az ihletem így hát megerőltettem magam és írtam egy hosszabb részt. :) Holnap tanulnom kell sajnos így nem tudok újabb rész írni/hozni. :( Legközelebb jövő héten leszek.
Puszii!

44.Fejezet

- Mi van? – kérdezte Kitti, majd leesett a kanapéról. – Mit értesz azon, hogy az apánk? – kérdezte felkászálódva a földről.
- Mit nem lehet érteni azon, hogy az apánk? – kérdeztem tőle összefont karokkal.
- És csak úgy rácsuktad az ajtót? – kérdezte elém sietve.
- Igen. – mondtam egyszerűen, Kitti pedig már ki akarta nyitni az ajtót. – Ha ki nyitod azt az ajtót, én elmegyek! – fenyegettem meg, de nem igazán hatotta meg. Gyorsan felkaptam a csizmám, az akasztóról a kabátom. Cica nadrágba voltam, aminek volt zsebe így a telefonom már ott volt. Kitti, ahogy kinyitotta, láttam, hogy az apánk (akivel hozzá tenném, még soha nem találkoztunk) még ott állt az ajtónál, és lehet, hogy mindent hallott. Kitti rám nézett miközben kitárta az ajtót.
- Mentem. Kristófnál leszek, és ne keressetek! – mondtam kirohanva az ajtón.
- Kinga! – kiáltott utánam Kitti, és az apánk. Megfordultam és összehúzott szemekkel néztem rá.
- Te! Áruló vagy. – mondtam Kittinek, ő pedig csak a szemeit forgatta. – Téged pedig nem foglak, és nem is akarlak megismerni! – mondtam felé fordulva. Hátat fordítottam nekik, és elrohantam. Nem hiszem el. Kitti csak úgy beengedi őt. És még is mit keres itt? Minek jött?
 Ahogy csak tudtam rohantam Kristófék háza felé. Mikor oda értem becsengettem. Türelmetlenül álldogáltam egyik lábamról a másikra.
- Szia! – nyitotta ki Kristóf az ajtót mosolyogva, én pedig rögtön átöleltem. – Gyere. – suttogta a hajamat simogatva, és bevezetett a házba. Levettem a csizmám, és a kabátom, majd Kristóffal felmentünk az emeletre.
- Nessza hívott. De mi történt pontosan? – kérdezte az ágyára ülve, én pedig vele szembe foglaltam helyet.
- Felbukkant az apánk. – mondtam. Elmeséltem neki mindent, Kristóf pedig végig megértően bólogatott.
- Szerintem adnod kéne neki egy esélyt. – mondta, mikor végeztem. Megráztam a fejem, és odabújtam hozzá. Percekig öleltem, mikor kopogtattak az ajtón.
- Ki az? – kérdezte Kristóf, de nem engedett el.
- Szerinted? – érkezett a válasz az ajtó mögül. Természetesen Dorina volt az.
- Gyere. – mondta neki Kristóf. Dorina benyitott, és csodálkozva nézett engem.
- Ez nem a megfelelő pillanat a beszólásokhoz. – mondtam neki, mire ő bólintott egyet.
- Akkor én mentem is. – mondta megfordulva, és becsukta maga mögött az ajtót, ahogy kiment.
- Szerinted most mit tegyek? – kérdeztem tőle.
- Szerintem aludj itt. – mondta mire én csodálkozva, néztem rá. – Úgy értem szerintem apád még úgy is ott lesz mikor haza szeretnél menni. Ha pedig nem szeretnél találkozni vele, akkor aludj itt. – mondta, mire én hálásan bólintottam.
- Köszönöm. – mondtam, és megcsókoltam. Betettünk egy karácsonyi filmet, és azt néztük.
Filmnézés közben elaludtam.
     Mikor reggel felébredtem, Kristóf már nem feküdt mellettem. Felültem, és kómásan néztem körül. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az ajtó kinyílik.
- Jó reggelt. – köszönt mosolyogva, két bögrét egyensúlyozva egy tálcán. – Kakaót? – kérdezte felém nyújtva az egyik bögrét.
- Köszi. – vettem el tőle mosolyogva.
- Mit csinálunk ma? – kérdezte kisimítva egy hajtincsemet az arcomból.
- Én ma ajándékokat csomagolok. – vontam meg a vállam.
- Segítek. – mondta és beleivott a kakaójába.
- Nem, nem. A te ajándékod is közte van úgy, hogy felejtsd el. – mondtam rámosolyogva.
- Oké. – mondta kicsit felnevetve, majd adott egy puszit a fejemre.
  Miután elkészültem, elindultam haza, és Kristóf elkísért, a kapuban pedig csókkal köszöntünk el egymástól.
- Majd beszélünk. – köszönt el, és elindult haza.
Nagyot sóhajtva indultam be a házba.
- Még is hol voltál? – kezdte Alina kiabálva. Már nem azért, de nem anyunak kéne most ezt csinálnia? Tudtommal nem Alina az anyánk.
- Mondtam, hogy Kristófnál leszek. – jelentettem ki, elindulva fel a lépcsőn. Azt még láttam, hogy a nappaliban Kitti, és az apánk beszélget. Pff szuper…
- És Kristófnál is aludtál? – kérdezte Alina csodálkozva, miközben az „aludtál” szót jelentőség teljesen mondta. – Ne mond, hogy… - kezdte de én félbeszakítottam.
- Ne most akarj nekem erkölcsi felvilágosítást tartani! – fordultam meg, hogy tényleg felmenjek a szobámba már.
- Állj már meg Kinga! – kiáltott utánam, de én nem foglalkoztam vele. Felmentem a szobámba, és miután átöltöztem, leültem a babzsákomba a laptopommal az ölembe.
- Bejöhetek? – kopogtattak egyszer csak az ajtómon.
- Attól függ. Ki vagy, és mit akarsz? – kérdeztem vissza.
- A meleg haverod, és veled beszélni. – röhögött fel az ajtó mögött álló fiú.
- Gyere. – mondtam, én is kicsit felnevetve. – Honnan tudod, hogy hol lakunk? – kérdeztem összevont szemöldökkel, mikor bejött.
- Tudod, van egy olyan kis eszköz, amit telefonnak hívnak, és hát véletlen meg van a tesód telefonszáma, így hát ő hívott fel engem. – mondta leülve mellém a másik babzsákba. Rá mosolyogtam Kámilra, ő pedig viszonozta ezt.
- Mi ez a szappanopera féle dolog itt nálatok? – kérdezte, mire én felnevettem.
- Na, most arra gondolsz, hogy az apánk felbukkant, vagy arra, hogy a legjobb barátom megcsókolt, és azóta alig beszélünk? – kérdeztem elhúzott szájjal.
- Mivel az utóbbiról nem tudtam, ezért arra gondoltam, hogy az apátok felbukkant. – mondta.
- Hát… - kezdtem el mesélni neki.
   - Pedig jó fejnek tűnik. – mondta elgondolkozva, miután befejeztem.
- Már nem azért, de neked nem támogatnod kellene, mint ahogyan egy barát teszi? – kérdeztem felnevetve.
- Nem. Mint barátként meg kell mondanom az igazságot. – mondta – És az az igazság, hogy szerintem nem kéne haragudnod rá. – mondta, mire én pufogva, megforgattam a szemeimet.
- Na, és becsomagoltad már az ajándékokat? – kérdezte hirtelen témát váltva.
- Még nem. Ma szeretném megcsinálni. – mondtam, mire ő bólintott egyet.
- Ha már ajándékoknál tartunk. Ezt az apád küldi neked. – mondta az ölembe rakva egy kisebb dobozt.
- Ez meg mi? – kérdeztem felsóhajtva.
- Nem tudom. De én megyek. Majd hívj. – mondta, és már ki is ment a szobámból. Értetlenül néztem elsőnek az ajtómon kisiető fiút, majd az ajándékomat. Egy halvány rózsaszín csomagolás volt rajta, és fehér pillangók díszítették. A kíváncsiságom nagyobb, mint a büszkeségem ezért kibontottam az ajándékot. A szépen becsomagolt dobozban, egy fotó album volt, és egy kis ékszeres doboz. Kivettem belőle mind a kettőt, és a dobozt magam mellé raktam. Kinyitottam a fotó albumot, és elkezdtem nézni. Képek voltak benne (mily meglepő). Ahogy jobban megnéztem a képeket rá kellett jönnöm, hogy ezek mi vagyunk. De az, hogy lehet? Anyu azt mondta, hogy még a születésünk előtt lelépett apánk. Akkor meg, hogyan lehet, hogy van közös képünk, mikor még babák voltunk Kittivel? Úgy a közepénél járhattam, mikor eszembe jutott a kis ékszeres doboz. Kinyitottam, és egy gyönyörű nyaklánccal találtam magam szembe. Hasonló volt, mint a Vámpírnaplókban Katherine nyaklánca, de valahogy még is más volt. Kivettem a dobozból, és megnéztem jobban. Valóban olyan gyönyörű volt, mint első látásra.
- Nagymamádé volt. – szólalt meg hirtelen egy férfihang az ajtóból. Felnéztem rá, de a szemeim már nem szórtak szikrákat a dühtől, inkább csodálkozóak voltak.
- Azt mondta, adjam a legkisebb lányomnak. – folytatta én, pedig vágtam egy grimaszt.
- Aranyos, leszámítva, hogy van egy ikertestvérem. – mondtam, és újra a nyakláncot kezdtem nézegetni.
- Egy perccel később születtél. – mondta, mire én felnéztem rá.
- Anyu azt mondta, hogy születésünk előtt leléptél. De amint látom csak hazugság volt. – mondtam az egyik képre mutatva, amin az egész család rajta van.
- Valóban az volt. Mikor egy évesek voltatok akkor mentem el. – jelentette ki.
- Hát, ha már elmentél, nem kellett volna visszajönnöd. – mondtam kihúzva magam, és ismét dühösen néztem rá.
 - Anyád nem túlzott mikor azt mondta, hogy rám hasonlítasz. Ugyan olyan makacs vagy, mint én. – mondta elmosolyodva. Ahogyan mosolygott láttam, hogy nem csak viselkedésben hasonlítunk, ha nem kinézetben is egy csöppet. Miközben gondolkoztam a düh megint eltűnt az arcomról.
- Kissé igazságtalanságnak érzem, hogy annak ellenére, hogy ikrek vagyunk Kittivel én, kapjam meg a nyakláncot. – mondtam felemelve az említett ékszert.
- Ő maga mondta, hogy adjam neked. – mondta, mire én megint a nyakláncot kezdtem el nézni. Végül felraktam a nyakláncot a nyakamba, és úgy néztem apámra.
- Köszönöm. – mondtam halkan, és megérintettem a nyakláncot a nyakamban. Kicsit nagyobb volt, mint amiket hordani szoktam, de azért tetszett. Ő csak rám mosolygott, és letérdelt mellém. Elkezdtünk beszélgetni minden féléről, és nem is tudom, hogyan talán a nagy hasonlóság miatt, ami köztünk van elég jól kijöttünk egymással. A végén, mikor ment ki a szobámból, hogy haza menjen megöleltem. Nem tudom miért tettem. Talán még is csak meg bocsátottam neki.
- Majd el felejtettem. – tette hozzá, és komoly arcot vágva nézett rám. - Van egy mostohatestvéretek. – mondta, mire én döbbentem néztem rá. (Már nem azért, de ezt, hogyan lehet elfelejteni?)
- Aszta. Hát ezt nem gondoltam volna. – mondtam ledöbbenve nézve magam elé.
- Arra gondoltam, hogy holnap Kittivel eljönnétek ebédre. Nem rég vettük meg a házunkat. – mondta, én pedig csak bólintottam egyet.
- Kinga. – állt meg hirtelen a már nyitott ajtómban Nándi.
- Szia. – köszöntem rá mosolyogva.
- Ő a te…? – kezdte apám mondani.
- A legjobb barátom. – mondtam mire ő bólintott.
- Csak azért jöttem, hogy elmondjam, hogy csak a huszonhatodikán találkozunk megint, mert a nagyszüleinkhez megyünk karácsonyozni. – mondta, mire én bólintottam. – És ezt mindenképpen el akartam hozni neked. – vette elő a háta mögül egy ajándékos szatyrot, és felém, nyújtotta.
- Köszönöm. – mondtam mosolyogva elvéve tőled. - Várj én is, oda adom. – vettem elő a szintén ajándékos szatyorban lévő ajándékot.
- Köszönöm. – mondta mosolyogva.
- Jó karácsonyozást! – mondtam megölelve őt. – És ne merj nélkülem nagyon bekajálni. – ütöttem a vállába nevetve.
- Mamáméknál leszek. Ott nem lehet nem bekajálni, főleg karácsonykor. – mondta nevetve. Én is megint felnevettem, és megöleltem még egyszer. – De ígérem, hozok neked zserbót! – puszilt bele a hajamba.
- Köszi. – mondtam, majd nyomtam az arcára egy puszit, utána pedig elment.
- Szóval legjobb barátod. – mondta apám, azt hiszem inkább magának, mint sem nekem.
- Olyasmi. – mondtam elhúzott szájjal, és önkéntelenül is a csókra gondoltam, meg az álmomra.
- Olyasmi? – kérdezett vissza apám, kizökkentve a gondolataimból.
- Mindegy. – ráztam meg a fejem.
- Szia! – állt meg az ajtómban Kristóf. – Jó napot. – mondta apámnak, amikor észre vette.
- Hát te? – kérdeztem tőle.
- Gondoltam segítek becsomagolni az ajándékokat. – mosolygott rám.
- Persze, csak szeretnéd látni a tiédet. – mondtam, mosolyogva a szememet forgatva. Kristóf mosolyogva bólintott majd folytatta;
- Anyu üzeni, hogy huszonötödikén lenne-e kedved a centerbe fellépni. – mondta, mire én csodálkozva néztem rá.
- Már, mint énekelni, vagy táncolni? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
- Énekelni. Csondor Katától az Add tovább című számot. – mondta, én pedig bólintottam egyet.
- Khm. – köhécselt egyet direkt az apám.
- Ja, igen. Ő itt Kristóf a barátom. – mutattam Kristófra – Ő pedig az apám. – mutattam apámra, és láttam, hogy Kristóf ledöbben.
- Barátod alatt fiúdat kell érteni? – kérdezte apám, egyik szemöldökét felvonva.
- Igen. – mondtam.
- Akkor én megyek is. – mondta apám, és elindult ki az ajtón.
- Szia! – mondtam mosolyogva, suttogva, Kristófnak, és oda mentem hozzá, hogy rendesen köszöntsem vagy is egy csókkal.
- Szia! – köszönt ő is suttogva, és ő is rám mosolygott.
- Szóval mindenáron segíteni szeretnél a csomagolásban? – mosolyodtam el még jobban.
- Hát persze! – mondta, és beljebb jött, hogy betudja, csukta az ajtómat.

- Nem hiszem el! Nem hiszem el! – visítozott Kitti másnap reggel a szobájában.
- Kitti! – ordítottam át Kittinek, majd a fejemre raktak az egyik párnám.
- Mi az? – ordított vissza.
- Muszáj így keltened? – válaszoltam neki, természetesen ordítva. Igen, néha így is kommunikálunk.
- Tíz óra van. Még nem keltél fel? – nyitott be a szobámba.
- Nem… - ültem fel félig az ágyon, és megdörzsöltem az arcom.
- Hát akkor kelj fel, mert egy óra múlva indulunk. – mondta, és lerántotta rólam a takarót.
- Egy; ezt, muszáj volt? Fázom. Kettő; Hova? – tettem fel a kérdéseimet, és visszavettem tőle a takarómat.
- Ebéd. Visszatérő apa. Mostoha anya. Mostohatestvér. Rémlik valami? – kérdezte és a szekrényemhez lépett, hogy (gondolom) kikészítse a ruhám. Tisztára, mint ha öt éves lennék.
- Sajnos igen. – mondtam sóhajtva és a takarómat magam köré csavarva indultam meg a fürdő felé.
- Siess már! – mondta Kitti az ajtómon kopogva pár perc múlva.
- Ha nem akarod, hogy úgy nézzek ki, mint egy rongy, amit most húztak ki a sárból, akkor hagyj még. Vagy gyere be és segíts! – mondtam, mire kinyílt az ajtó, és Kitti bejött.
Nem akartam nagyon ki sminkelni magam, és a hajamat is kiengedve hagytam.
Felvettem a ruhám, ami egy világos barna ing volt, halvány barna tapadós nadrág, hozzá az ugyan olyan magassarkúm, egy nagyobb karkötővel, és egy barna sál.
- Már nem azért, de mi ez a barna szín szereteted mostanság? – léptem Kitti szobájában, mikor készen lettem.
- Nem tudom. – vonta meg a vállát mosolyogva.
Még felvettem a (szintén barna) kabátomat, és indulhattunk is.
- Majd jövünk! – ordította Kitti, mikor elindultunk.
- Oké. Ha van valami kaja, hozzatok nekem is. – ordított vissza Dani az emeletről.
- Feltétlenül. – szólt neki vissza Kitti, miközben nevetett.
- Befejeznétek? Megfájdul a fejem tőletek. – mondtam, és inkább kimentem. Kint a ház előtt egy kocsi parkolt. Apánk volt az. Mondanám, hogy Apu… De még nem nagyon érzem, hogy azt kéne mondanom.
- Légy kedves. És jókedvű. – mondta halkan Kitti mikor elindultunk a kocsi felé. Ránéztem Kittire egy erőltetett mosollyal, de úgy két másodperc után abba hagytam.
- A színészkedést inkább rád hagyom. Én jobban értek az énekléshez tudod. – mondta, és mielőtt válaszolhatott volna, inkább beültem a kocsiba. Kitti is követett, és beült mellém.
- Szia! – mosolygott Kitti. Én csak intettem egyet kedvtelenül.
- Valami baj van? – kérdezte apánk kedvtelenségemet nézve.
- Ő mindig ilyen. – legyintett Kitti, apánk pedig bólintott.
Az út úgy negyedórás volt, és mikor megálltunk, egy hatalmas, és gyönyörű ház elé mentünk.
- Wáo. – motyogtam, mikor kiszálltunk.
- Úgy szint. – bólintott Kitti a házat nézve ő is.
Mikor bementünk, egy nő (gondolom a mostohánk) a konyhában tüsténkedett.
- Sziasztok! – jött oda hozzánk mosolyogva.
- Szia! – köszöntünk egyszerre, Kittivel.
Egy ideig bájologtunk egymással, míg megjött a mostohatestvérünk is.
- Heló! – lépett be a bejárati ajtón egy velünk egykorú körül lévő srác. Szőke haj, kék szem. Jól nézett ki.
- Martin. Csak, hogy haza jöttél. – állt elé az anyja, vagy is Zoé.
- Késett a busz. – mondta gúnyosan elhúzva a száját, Martin, az anyját nézve, majd tekintete felénk tévedt. Végig nézett, minket jó alaposan (szinte már zavarba ejtően) és alig láthatóan grimaszolt egyet.
- Nos… Khm… - köhintett apám, felállva az asztaltól. – Lányok ő itt Martin. Martin ők a lányaim Kitti, és Kinga. – mutatott be minket.
- Mint ha nem tudnám. – mondta a szemeit forgatva, és összefonta a karjait maga előtt.
A kínos csendet úgy lehetett érezni, hogy ha belekaptam volna a levegőbe, szinte látszódna.
Pont jókor szólalt meg a telefonom, hogy legalább én ki tudjak szabadulni ebből a kínos csendből.
- Elnézést. – mondtam és úgy három-négy métert arrébb mentem. – Szia! – köszöntem bele.
- Sose gondoltam volna, hogy ennyire fogok, örülni egyszer, hogy ha felhívsz. – mondtam kicsit halkabban, és bele túrtam a hajamba.
- Miért? Mi történt? – kérdezte Dorina a vonal túlsó végén.
- Családi ebéd, az apánknál, egy mostoha anyával, és egy mostohatestvérrel. Nem mellesleg Kitti még bájolog is, az újdonsült testvérünk meg annyira kíván látni minket, mint egy halott tehenet. Vagy még annyira sem. – mondtam, és mindezt próbáltam úgy mondani, hogy a mögöttem lévő társaság ne hallja. Persze nem is hallották, mert már elkezdtek beszélni.
- Nem azért, hogy bele szóljak, de ha nem viselkedik normálisan, te se türtőztesd magad! – mondta határozottan.
- Hah, nehogy azt hidd, hogy én bájologtam! Ezt meghagyom Kittinek. – mondtam – És hát tudod milyen, vagyok, ha valakit nem bírok. Volt már tapasztalatod benne. – mondtam halványan elmosolyodva.
- Na, ja. – röhögött fel.
- Na, de vissza kell mennem, játszani a kedves, jó kislányt. Kívánj sok szerencsét, hogy ne nyírjam ki magam. – mondtam elköszönés kép.
- Drága egy temetés úgy, hogy megtennéd, hogy nem nyírod ki magad? – kérdte, mire én felnevettem.
- Megpróbálhatom. – mondtam, és letettem a telefont. Mikor hátra fordultam Martin állt a hátam mögött.
- Játszani a kedves, jó kislányt, mi? – kérdezte gúnyosan mosolyogva, összefont karokkal.
- Pontosan. – mondtam csípőre tett kézzel. Meglepődött nyíltságomon, gondolom, azt hitte, hogy majd tagadom. – És ha most megbocsátasz, megteszem, amit a telefonba is mondtam. – mondtam neki, és mosolyogva kikerültem, és a már nappaliban ülő társaság felé mentem. Egy idő után Martin is követett.
- Ki volt? – kérdezte Kitti, mikor leltem a kanapéra, keresztbe tett lábakkal.
- Dorina. – mondtam megvonva a vállam.
- Barátnője. – mondta Kitti az értetlen, és kíváncsi fejet vágó apámnak.
- Azért annak nem mondanám. Mondjuk úgy, hogy fiúm unoka testvére, akivel megtűrjük egymást. – javítottam ki Kittit. Apám bólintott, majd Zoéval kimentek a konyhába hozni egy kis süteményt.
- Hát persze. Tudja milyen, ha utálsz valakit. Volt benne tapasztalata, nem igaz? – ismételte meg Martin gúnyosan, amit én mondtam Dorinának.
- Igen. – mondtam egyenesen a szemébe nézve.
- Azt pedig rám értettétek, ha jól értettem. – mondta, és gondolom, azt hitte itt belém kötet. Hát tévedett. Ha valakit utálok én, azt kimondom nyíltam akárki is, legyen az illető.
- Habár nem illendő hallgatózni, de igen rólad volt szó. – mondtam gonoszan rámosolyogva.
- Ó ne! Ismerem ezt a mosolyt. Fejezd be Kinga! – mondta Kitti nekem, alig hallhatóan. Rá néztem, és csak megforgattam a szemem.
- Tudod igazad, van. – mondta Martin gúnyosan rám mosolyogva, én pedig kérdőn néztem rá.
- Annyi kívánlak látni titeket, mint egy halott tehenet. Vagy még annyira sem. – mondta gúnyosan.
- Megint, csak a hallgatózás. – ráztam a fejem. – Egyébként, meg ne aggódj. Én is ugyan így érzek veled kapcsolatban! – mondtam neki, ő pedig még mondani akart valamit, de a szülők visszajöttek, így nem tudta befejezni.
- Kértek kakaót, vagy forró csokit, esetleg kávét? – kérdezte Zoé mosolyogva. A nő kedves, és még bírom is, de a fiát már nem annyira.
- Én egy kakaót. – mondta Kitti mosolyogva, Zoé bólintott, majd felém fordult.
- Kinga, te kérsz valamit? – kérdezte kedvesen.
- Egy kávét. – mondtam neki mosolyogva. Vele nem kellet bájolognom (na nem, mintha mással megtettem volna) és ez így jobb volt.
Amíg Zoé hozott nekünk innivalókat addig apánk kérdezgetett minket. „Milyen a suli?” „Van e fiúnk?” vagy „ Mit csinálunk szabad időnkben?”
- Modern táncra járunk. – válaszolt helyettem is Kitti, mint a legtöbb kérdésre. – Bár Kinga mostanában inkább már énekel. – mondta Kitti.
- Kitti pedig a színészet felé húz. – mondtam Kittire nézve, aki csak a szemeit forgatva nézett rám, majd vissza apánkra.
- Szóval énekelsz? – kérdezte rám nézve, én meg csak bólintottam.
- Huszonhatodikán a centerbe fog énekelni. – mondta Kitti büszkén rám mosolyogva.
- Énekel, mi? – kérdezte gúnyosan Martin.
- Képzeld igen. – mondtam felé dobva egy gúnyos mosolyt.
- Na, azt megnézném. – röhögött fel, lesajnálóan.
- Eljöhetsz nyugodtan, és megnézhetsz. – mondtam már én is lesajnálóan nézve őt.
- Van gitárom. Nem szeretnéd meg mutatni, azt a fene nagy tehetségedet most? – kérdezte, gúnyosan.
- De! – válaszolt helyettem Kitti, és Martin már szaladt is fel a szobájába, a gitárért.
- Ugye tudsz róla, hogy nem tudok gitározni? – kérdeztem ijedt, és egyben mérges tekintettel rá nézve Kittire.
- Én viszont igen. – mondta biztatóan rám mosolyogva.
- Mióta? – csodálkoztam el ezen.
- Már egy jó ideje. – mondta felnevetve.
- Hát… Oké. – mondtam kicsit felnevetve, és megvontam a vállam. Martin pár perc múlva visszatért a gitárjával a kezében. A kezembe adta, én pedig oda adtam aztán Kittinek.
- Nem tudok gitározni. A fiúm már próbált megtanítani, de szerinte lehetetlen eset vagyok. – mondtam Martin értetlen arckifejezésére. A srác csak gúnyos mosolyra húzva a száját, bólintott.
Kitti nem kérdezte melyiket, szeretném elénekelni, ha nem rögtön bele kezdett az egyik leg kedvesebb zenémbe. Colbie Caillat – Try című zenébe.
- Put your make-up on
Get your nails done
Curl your hair
Run the extra mile
Keep it slim so they like you, do they like you? – kezdtem bele az első versszakba. Becsuktam a szemem és énekeltem. Lábamon kezemmel automatikusan elkezdtem dobolni. Kittit még soha nem hallottam gitározni ezért is csodálkoztam olyan nagyon, hogy ennyire jól tud.
  Mikor végeztem kinyitottam a szemem, és észre vettem, hogy közben Zoé is visszajött a konyhából. Apám mosolyogva nézett minket, Zoé és s Martin pedig ledöbbenve. Zoé feleszmélt a döbbenetből, és felém, nyújtotta a kávét.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá.
- Nagyon ügyes vagy! – dicsért meg, és vállamra rakta a kezét, közben pedig leült mellém.
- Köszi. – mondtam megint csak mosolyogva.
- Hát… Öhm… Felviszem a gitárom. – motyogta Martin, majd elvéve Kittitől a gitárt felrohant a szobájába.
- Neki is tetszett. – mondta halkan Zoé. – Miért nem mész zeneiskolába? Külföldön sok ilyen van. – folytatta Zoé már hangosabban.
- Na azt már nem! Nem megy külföldre! – csattant fel apám. Oké, örülök én, hogy foglalkozik velem, de nem sokára nagykorú leszek, így már dönthetek én magam is, hogy hol szeretnék tovább tanulni.
- Nem hiszem, hogy külföldre akarna menni, Kristóf miatt. És ha még is, akkor rajta fogok csimpaszkodni úgy, hogy megyek vele. – jelentette ki Kitti mosolyogva.
- Ki gondolta volna, hogy jössz velem. – mondtam a szememet forgatva, de azért halványan elmosolyodtam. Pár perc múlva tért csak vissza Martin, de akkor is már nem volt akkora nagy arca. Úgy látszik, kicsit megtörtem ezzel az énekléssel.
  Pár perc múlva megcsörrent a telefonom. Igen, már megint az enyém.
- Mi van, hogy ma ennyien hívogatnak? – kérdezte Kitti, széttárt karokkal.
- Mert szeretnek. – mondtam mosolyogva, miközben felálltam.
- Ez azt jelenti, hogy Nándi az, vagy Kristóf. – mondta sóhajtva.
- Az utóbbi. – mentem arrébb, miközben felvettem. – Szia! – köszöntem bele.
- Szia! Mi ez a jókedv? – kérdezte aranyosan.
- Jó kedv? Hm. Nem is tudom, talán azért van, mert a mostohatestvérem már vagy egy órája nem szólt be, eddig folyamatosan csak azt csinálta. – mondtam büszkén vigyorogva.
- Nem is tudtam, hogy ilyen kis gonosz is tudsz lenni. – mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Ó de még mennyire. Ne akart megismerni a gonosz énemet. – mondtam halkan és gonoszan felnevetve.
– Viszont este nálunk, megnézhetnénk egy filmet. Akkor megmutatnám milyen aranyos is, tudok lenni. – mondtam még mindig nagyon mosolyogva.
- Oké. – mondta felnevetve. – Hétkor nálatok? – kérdezte.
- Tökéletes. Addigra hátha mi is haza szabadulunk, és majd csinálok Popcorn-t. – mondtam miközben ránéztem karórámra. Már három óra.
- Oké. – mondta Kristóf.
- Megyek. Szeretlek. – köszöntem el.
- Én is. Szia. – mondta és letette. Megfordultam és kis híján szívinfarktust kaptam.
- Megtennéd, hogy nem csinálod ezt? – kérdeztem mérgesen Martintól.
- Nem. – mondta gúnyosan mosolyogva. Ó, hát ez szuper. Visszatért az önbizalma.
- A pasiddal beszélgettél? – kérdezte gúnyosan.
- Nem, mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen vele beszéltem. – mondtam a szemeimet forgatva.
- Hogy is hívják? – kérdezte elgondolkozva.
- Kristóf. – válaszoltam összefont karokkal.
- Az egyik haveromat is így hívják. – gondolkozott el.
- Reménykedem benne, hogy nem ugyan arról a személyről van szó. – mondtam, és kikerültem őt, hogy visszamenjek a nappaliba. Leültem a kanapéra, és megittam a maradék kávémat.
- Nem maradtok vacsorára is? – kérdezte Zoé, kedvesen.
- Én nem tudok. – válaszoltam mielőtt Kitti mondhatott volna valamit. – A barátom átjön hozzánk, hétkor. – magyaráztam el a négy kíváncsi szempárnak.
- És erről tud is valaki? Például anyu, van Alina? – kérdezte Kitti. Ja, mert, hogy eddig is be kellett jelenteni, ha valaki jön hozzánk…
- Nem, de majd megtudják. Na, meg te se szoktak megemlíteni, ha Dorián átjön. – mondtam mosolyogva.
- Jó, hogy mondod. Este ő is átjön. – kuncogott Kitti. – Nézzük meg mind a négyen az 50 első randit. – csillant fel a szeme.
- Horrort szeretnék nézni vele. – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Kettesben. – tettem hozzá.
- Mindjárt hányok. –forgatta a szemeit Martin.
- Tükörbe néztél? – kérdeztem ösztönösen.
  Pár perc múlva Zoé a konyhába ment, Kittinek pedig apánk megmutatta a zongorát, így én egyedül maradtam Martinnal.
- Miért pont azt a zenét énekelted? – kérdezte olyan hangsúllyal, amit eddig nem is hallottam tőle. Meglepődve néztem rá.
- Mert ez az egyik kedvenc zeném. – vontam vállat. Még akart valamit mondani, de akkor csengettek. Martin felpattant, hogy kinyissa. A kávémat ittam, és majdnem megfulladtam, amikor megláttam az ajtóban álló személyt.
- Na, ne. – motyogtam, és mind a ketten rám néztek.