I.Versenyem

Sziasztok Drágák! :) Most nem résszel jöttem! :)
Máig lehetett jelentkezni a cserebereblog.blogspot.hu blogban versenyre. :) Jelentkeztem rá úgy, hogy szurkoljatok, légyszi :)
Puszii Drágák! :)

42.Fejezet

Szégyellem magam, hogy ilyen rövid lett ez a rész, de ígérem, a következő hosszabb lesz!! :)
December 12., Péntek

Alig aludtam az éjjel az az álom után. Miért álmodok én ilyeneket? Nem szabadna ilyenekről álmodnom! Egy azonban biztos. Ezt nem mondom el senkinek. Főleg nem Kristófnak.
  Kikászálódtam az ágyamból, hogy elkészüljek, és utána menjünk Kittihez. Nem volt kedves kiöltözni így csak egy csőfarmert, és egy fekete kapucnis pulcsit. Sminknek pedig csak tussal kicsit kihúztam, a hajamat meg kiengedve hagytam.
Mikor lementem Alina már készen volt. El is indultunk. Volna, ha nem futunk össze Doriánnal a kapuban.
- Szia. Hát te? – kérdeztem csodálkozva. Nem minden nap futok össze a kapuban, a testvérem exével.
- Hallottam Kittiről. Esetleg… Bemehetek veletek hozzá? – kérdezte el lökve magát a kerítéstől, aminek eddig támaszkodott.
- Persze. – mosolyogtam rá, majd beültem Alina mellé az anyós ülésre, Dorián pedig hátra.
Út közben beállt az a kínos csend, de úgy igazából egyikünk se akart tenni ez ellen.
- Dani is itt van, de ő már bent van Kittinél. – mondta Alina mikor kiszálltunk a kocsiból. Én csak bólintottam, Dorián azonban nem reagált. Megint végig mentünk a még mindig üres folyóson, Kitti szobájáig. Alina elment először is kávét szerezni, én pedig mondtam Doriánnak, hogy várjon kint egy percet.
- Sziasztok. – köszöntem mosolyogva Daninak, és Kittinek, mire ők felnéztek, és csak intettek egyet. – Kitti itt van Dorián. – mondtam neki, mire ő elsőnek elcsodálkozott, majd felcsillant a szeme, és igazítani kezdte a még mindig szőke, és rózsaszín haját.
- Gyere. – mondtam Doriánnak kinézve rá a folyosóra. Ő bólintott majd bejött, és oda sétált Kittihez. Dani csak állt és értetlen grimasszal nézte őket. Intettem neki a fejemmel, hogy menjünk ki, de nem reagált rá. Többször jeleztem neki, hogy menjünk ki, de egyikre se reagált.
- Dani! Húzd már ki a segged! – mondtam neki már határozottan. Dani sóhajtott és kiment. Mielőtt kimentem Kittivel összemosolyogtunk. Remélem, kibékülnek. Vagy is szerintem tuti kibékülnek.
Danival addig lementünk Alinához, aki éppen jött fel hozzánk kávéval.
- Kérsz te is? – kérdezte Alina Danitól.
- Inkább egy forró csokit. – mondta Dani. Alina és én összemosolyogtunk. Dani nem kávét kért, ha nem öcsike módon egy forró csokit.
Miután megvettük Daninak a forró csokit, felmentünk megint Kittihez. Az ajtó már csak be volt hajtva, így bekukkantottam.
- Gyere nyugodtan. Már elment. – mondta Kitti, és totál el volt pirulva, a mosolyt pedig nem lehetett levakarni az arcáról.
- Na, mi volt? – kérdeztem mosolyogva, miközben bementem, és becsuktam az ajtót. Csak ekkor vettem észre Kitti ölében lapuló rózsaszálat.
- Csak nem? – kérdeztem alsó ajkamba harapva, de még így is mosolyogtam.
- Csak de. – mondta Kitti még jobban elmosolyodva. Szóval megint összejöttek. Cukik.
- Részletes bejelentést! Most! – mondtam felülve mellé.
- Oké. – mondta Kitti. Kitti úgy húsz percig mesélt. A lényeg, hogy megint járnak.
 
Délután kettőkor indultunk haza Danival (busszal, mert Dani még nem tud vezetni, Alina pedig még maradt) Haza érve Dani elkezdett készíteni egy meleg szendvicset, én pedig felmentem a szobámba. Átöltöztem és befeküdtem az ágyamba olvasni.
  Fél négykor csengettek. Nem foglalkoztam vele, ha valaki hozzám jött úgy is feljön.
Pár perc múlva kopogtak az ajtómon.
- Gyere. – kiáltottam ki, és felültem, a könyvet pedig összecsukva az ölembe tettem. Az ajtón Nándi lépett be.
- Szia. – köszönt rezzenéstelen arccal. Bejött, és leült a babzsákomba.
- Szia. – mondtam halkan, és hátra tűrtem egy hajtincsemet. Önkéntelenül is eszembe jutott az álom. Hogy megcsókolt. És én élveztem. Ahogy ezek az eszembe jutottak éreztem, hogy elpirulok.
- Itt vagyok. Miről akartál beszélni? – kérdezte összefont karokkal.
- Ne! Kérlek, ne legyél olyan, mint akit nem érdekel semmi! – mondtam neki fel állva, az ágyból.
- Jól van. – mondta sóhajtva. – De komolyan Kinga. Mit akarsz még ezek megbeszélni? – kérdezte, és láttam arcán az érzelmek keveredését.
- Ezt az egészet. Miért csináltad? – kérdeztem tőle, és letérdeltem mellé. Nándi nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül nem mondott semmit. Aztán még is mondott.
- Nem tudom. – mondta lehajtott fejjel.
- Hé. Nézz rám. – mondtam neki kedvesen, mire ő felnézett rám. – Mindig barátok leszünk oké? Még az ilyen fura dolgok miatt se szakad meg a barátságunk. – mondtam neki, és kezemet, az ő kezére tettem. Láttam a szemében valamiféle csillogást. Nem az örömtől volt, de nem is a szomorúságtól. A csalódottságtól.
- Oké. – mondta, és láttam, hogy a mosolya csak erőltetett. Nem tudom, mit érezhet valójában, és azt hiszem nem is fogom tudni soha.
- De most mennem kell. A húgom egyedül van otthon. – mondta, és felállt. Fel álltam én is, de így megint elég közel lettem hozzá. Mondjuk úgy, hogy annyira, hogy amikor kifújta a levegőt, éreztem az arcomon. Álltunk így egy ideig, majd zavartan hátra tettem egy lépést.
- Kikísérlek. – mondtam neki, ő pedig bólintott egyet. Miután elköszöntünk, felmentem a szobámba, és felhívtam Szelit. Igazából én csak ültem, és hallgattam őt. Folyamatosan beszélt. De nem is baj. Úgy se volt kedves nagyon megszólalni. Szeli egyébként két órán (!!) keresztül beszélt. Azon csodálkozom, hogy nem ment el a hangja. Na, mindegy.
Este későig tévéztem. Mindenféle vámpíros-vérfarkasos hülyeséget megnéztem, amit csak leadtak. És ez hajnali kettőig tartott. Végül az egyik film közben elaludtam.

 

Fejezet

Meg mondom őszintén: Semmi kedvem nem volt írni. Vagy is hát volt, csak nem a következő részt. Ez az esős idő kiváltotta belőlem, a vámpír rajongásomat, és hát erről írtam. Ma este lehet, hogy megírom a Táncoslány következő részét, és ha igen akkor holnap ki is rakom. De addig is kirakom azt a történetet amit elkezdtem írni. Vámpíros sztori. A folytatás már megvan de most csak ennyit rakok ki, mert ez egy másik kategória, mint amit eredetileg írok. Akit érdekel az írjon komit, és kirakom. És valaki tudna Fejlécet csinálni ennek a Vámpíros sztorinak? Aki igen légyszi írjon komi!
Puszii Drágáim!

Szép, napsütötte nyári nap volt mikor Rose Hamilton, és Jack Ordway a lány ágyában hemperegtek. Kicsit több mint fél éve voltak együtt, de erkölcstelenül. Rose nemes családból származott, és édesapja már férjhez akarta adni lányát, azonban a Rose még nem állt készen erre. Jack szülei már nem éltek, így egyedül élt villájában, és nagy vagyonával.
   Az egész úgy kezdődött, hogy Rose édesapja, John meghívta az új városlakót, a Bálba, amit Rose születésnapjára szervezett. Az este, amikor Rose éppen a család régi barátjának lányával beszélt, aki csak ugyan 17 éves volt, mint Rose, az új szomszéd odalépett a lányokhoz.
- Elnézést szép hölgyeim. Felkérhetem Rose-t egy táncra? – kérdezte Jack megállva a két beszélgető lány előtt. Elképesztően szép mosolyát, közben ráengedte a két lányra, azonban Rose nem adta be a derekát könnyen.
- Még nem is volt alkalmam felköszönteni. – mondta Jack táncolás közben.
- Itt az alkalom. – mondta Rose, Jack szemébe nézve. „Azok a szép kék szemek.” Gondolta Rose.
- Megteszem. Csak tartson velem. – mondta Jack a csodálkozó lányra mosolyogva. – Bízzon bennem. – suttogta Jack, mélyen Rose szemébe nézve. A lány annyira elcsodálkozott a kék szempárban, hogy majd nem rá is bólintott azonnal. Azonban hamar észhez tért.
- Már miért tenném? – kérdezte Rose, kétkedve.
- Mert kíváncsi. – válaszolta Jack, és pimaszul mosolygott Rosera. Rosenak önkéntelenül is a fiú ajkaira tévedtek a szemei. – És mert kívánja a csókom. – mondta Jack, még ennél is pimaszabbul mosolyogva, már ha ez létezik. Rose zavarában nem is tudott elsőnek mit válaszolni.
- Ön Mr. Ordway felettébb pimasz. – mondta Rose felháborodást színlelve, de Jack csak mosolygott rajta.
- Egy óra múlva, kint várom a szökőkútnál, hogy felköszönthessem. – suttogta Jack, Rose fülébe, majd eltűnt.
Rose az este további részében, nem beszélt Jackel. Este azonban nem ment ki a szökőkúthoz, és azt sem bánta, hogy Jack esetleg feleslegesen, de várja őt.
 Mikor Rose jó éjszakát kívánt szüleinek, felment az emeletre, hogy átöltözzön, és lefeküdjön aludni. Ám amikor belépni készült az ajtón, Jack jelent meg előtte.
- Nem volt ott a szökőkútnál. – mondta Jack színlelve a felháborodását.
- Nem vagyok hajlandó egy ilyen emberrel, mint maga egyedül tartózkodni egy helyen. – mondta Rose kihúzva magát, de még így is fel kellett néznie Jackre. – De maga mit keres itt? Nem szabadna itt lennie! – mondta Rose.
- Szeretem megszegni a szabályokat. – mondta Jack félre biccentve a fejét, és mosolyogva figyelte Rose elpirult arcát. Hírtelen megfordult, és bement a lány szobájába.
- Azonnal tűnjön el innen, vagy szólok az apámnak! – mondta Rose dühösen Jack után sietve. Jack mit sem törődve a dühöngő lánnyal, körül nézett a szobában. Az egyik szekrényhez sétált, és kihúzta a fehérneműs fiókot.
- Azonnal hagyja abba, és távozzon! – mondta Rose gyorsa visszatolva a fiókot.
- Mert ha nem? – kérdezte Jack közelebb hajolva Rosehoz. Csupán alig csak tíz centi volt köztük a távolság.
- Ha nem, akkor sikítok. – mondta fenyegetőek Rose.
- Hát akkor majd betapasztom a száját. – mondta Jack.
- Még is mivel? – kérdezte Rose, de meg sem várva a választ folytatta. – Távozzon, most azonnal vagy sikítok! Háromig számolok, ha addig nem megy el, szólok az apámnak! Egy, kettő, három. – mondta Rose és, épp amikor sikítani akart, Jack megcsókolta. Rose csak állt ott és nem tett semmit ez ellen. Mikor Jack egy kicsit eltávolodott Rosetól, Rose meglepettségében hátrébb lépett egy lépést, így neki ütközve a szekrényének. Ennek köszönhetően pedig leverte a tökrét, ami hangos csörömpöléssel ért földet. Hallani lehetett, hogy a család többi tagja siet fel Rose szobájába.
- Boldog Születésnapot Rose Hamilton. – suttogta Jack a lány fülébe, és adott egy puszit az arcára, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna.
- Rose, jól vagy? – kérdezte John Hamilton Rose becsukott ajtaja előtt.
- Persze, apám. Csak ügyetlen voltam. – felelte Rose minden erejét összeszedve. Aznap este nem igen tudott aludni. Mindig csak élete első csókjára gondolt, amit Jack Ordway adott neki.
   Rose, és Jack többször találkoztak, még ha ez nem is tetszett Rosenak. John jó barátja lett Jacknek, de semmit sem tudott róla, és a lánya között folytatódó viszonyról. Már ha ezt lehetett annak nevezni. Jack bárkit megkaphatott volna a városból, ám neki senki sem kellett, csak is Rose.
  - Rose. Szeretném, ha a ma esti Kinsey család rendezte Bálon ön, lenne a partnerem. – mondta egyik délelőtt Jack, Rosenak, amikor a kertben sétáltak.
- Egy feltétellel. Ha nem lesz olyan velem, mint szokott. – mondta Rose csak is előrenézve.
- Ezt, hogy érti? Milyen? – kérdezte Jack őszinte csodálkozással.
- Pimasz. És helytelen gondolatokat se váltsa valóra. – mondta Rose.
- Úgy érti, nem csókolhatom meg? Hiszen csak egyszer tettem, és annak is már két hónapja. - mondta Jack Rose elé állva, így a lány nem tudott tovább menni.
- Még mindig nem mondta el, hogyan tűnt el onnan olyan hamar. – mondta Rose a kék szemekbe nézve.
- Az maradjon az én titkom. – mondta Jack titokzatosan elmosolyodva. – Szóval eljön velem?- kérdezte témát váltva Jack.
- Igen. – felelte Rose, és kikerülve Jacket, és elsétált.
  Este a Bálban egy tánc után kimentek sétálni egyet Rose, és Jack. Egy idő után leültek egy padra. Éppen arról magyarázott Rose, hogy nincs igaza Jacknek abban, hogy az édesapja meg mondja, mit tegyen, mikor hírtelen közelebb hajolt hozzá, és megcsókolta.
- Meg ígérte, hogy nem teszi ezt. – suttogta Rose, miután eltolta magától Jacket.
- Én nem ígértem ilyet. Nem emlékszik? Másról beszéltünk aztán. –mondta halkan Jack, mosolyogva.
- De ezt nem szabadna tennünk! – mondta Rose, remegő hangon. Nem a félelemtől remegett, ha nem inkább a kísértésért.
- Akkor békén hagyom. Végleg. – mondta suttogva Jack, és meghajolt Rose előtt búcsúzás képen, majd megfordult, hogy elmenjen. Azonban mikor Rose megszólalt megállt.
- Nem azt mondtam, hogy nem szeretném ezt. Csak azt, hogy ez nem helyes. – mondta Rose.
- Hát akkor mit akar, mit tegyek? – kérdezte Jack félig a lány felé fordulva.
- Hogy velem legyen. – mondta ki Rose, amit már annyira szeretett volna. Jack most már teljesen fordult meg, majd elmosolyodva, Rosehoz sétált. Hosszú csókba folyódtak.
Hónapokon keresztül ugyan azt tették, amit eddig minden nap, csak éppen mikor este Rose ment lefeküdni, Jack már várt rá a szobájában.
  Egyik este, amikor már három hónapja voltak együtt, és Jack éppen Roset hámozta ki a ruhájából, vad csókolózásba kezdtek. Jack Rose nyakát csókolgatta, mikor Rose éles fájdalmat érzett a nyakán. Próbálta eltolni magától a fájdalmat, okozó személyt, azaz Jacket, de a fiú erősebb volt. Pár pillanat múlva elengedte Roset, és rá nézett a lányra. Jack, kék szemei feketére változtak, és most vérben forogtak, hegyes szemfogairól csöpögött Rose vére, és a szája is tiszta vér volt. Rose ijedten kapott kezével a nyakához, és rettegve a félelemtől, hátrált, lemászva az ágyról, és a szoba egyik sarkába mászott. Sírva, és félve ült a sarokban, és a vérző nyakát fogta. Ruhája már ki volt gombolva teljesen, és a fűző is szét volt szedve.
- Kérem… Ne… - mondta remegő hangon, sírva Rose, Jackre nézve. Jack leszállt az ágyról, és lassan a rettegő lány felé közelített.
- Kérem… Kérem…- zokogta Rose. Jack leguggolt elé, és úgy próbálta igazítani a lány véres ruháját, hogy hozzá férjen Rosehoz. Megérintette az arcát, mire Rose rettegve lehunyta a szemét.
- Nyisd ki a szemed. – mondta Jack utasítóan, Rose pedig megtette. Jack még mindig ugyan olyan volt, mint amikor becsukta a szemeit. Egy szörnyeteg.
- Nem foglak bántani. – suttogta Jack, Rose pedig furcsa mód elhitte. – Felejtsd el, ami történt. Csak csókolóztunk aztán elmentem. A nyakaddal sem történt semmi, de pár napig fedd el jól. Nem vagyok az, aminek láttál. – mondta Jack az utolsó mondatot már-már suttogva, Rose pedig úgy nézett a szemébe, mint ha megigézték volna.
- Nem történt semmi. Mi csak csókolóztunk utána, elmentél. Nem vagy az, aminek láttalak. – ismételte utána Rose, megnyugodva. Jack bólintott egyet, nyomott egy puszit Rose fejére, majd eltűnt. Rose értetlenül nézett körül a szobában. Felkelt majd, mint ha semmi sem történt volna átöltözött, és lefeküdt aludni.
   Visszatérve, a jelenbe. Rose Jack mellett ébredt, és mosolyogva figyelte, ahogyan a fiú még alszik. Hozzá bújt, és arcára lehelt egy csókot. Jack erre csukott szemmel elmosolyodott.
- Jó reggelt. – suttogta Rose.
- Jó reggelt. – mondta Jack, majd kinyitva a szemeit rámosolygott Rosera.
- Menned kéne, mielőtt apám észre vesz. – mondta Rose halkan.
- Miért nem mondod el neki a dolgokat? – kérdezte Jack, miközben Rose kezével játszott.
- Több okból kifolyólag. Az egyik, hogy mivel nem vagy nemesi család utódja ezért nem engedné, hogy együtt legyünk. A másik pedig, ha nem akarsz még e hónapban elvenni feleségül, akkor semmi képen nem lehetünk együtt. Ráadásul, ha megtudná, hogy már fél éve boldogítasz engem minden este akkor reménykednem, kell, hogy hallhatatlan vagy. Ugyan is apám igen jó vadász, és van puskája. – mondta elhúzott szájjal Rose.
- Akkor hát jobb, ha öltözöm. – mondta Jack. – Előtte viszont, még egy kicsit hozzám bújhatnál. – mondta Rosera mosolyogva. Rose viszonozta a mosolyt majd oda bújt a fiúhoz.
- Jack. – suttogta Rose.
- Igen Rose? – suttogta Jack is.
- Megígéred, hogy örökké együtt leszünk? – kérdezte Rose.
- Az örökké talán túl hosszú, nem gondolod? – kérdezte Jack, és Rose hallotta a hangján, hogy mosolyog. A lány felkönyökölt, és úgy nézett a szemébe.
- Ígért meg… Kérlek. – mondta még mindig suttogva. Jack elmosolyodott, majd miután adott egy puszit a lány szájára felelt neki.
- Az örökké valóság nem lesz elég hosszú idő számunkra. – mondta szintén suttogva. Rose elmosolyodott, és megcsókolta szerelmét.
- Most megyek mielőtt apád, megtalálna. – mondta Jack, és felkelt, hogy felöltözzön.
- Nem értem, hogy nem vett eddig észre senki sem. – mondta Rose felkelve az ágyból, és begombolta Jack ingét.
- Ügyes vagyok, ennyi az egész. – mondta vállát megvonva Jack.
- Na, de ennyire? – kérdezte Rose.
- A lényeg, hogy eddig senki nem vett észre. – mondta Jack, és felvette a többi ruháját.
- Szeretlek Jack. – mondta halkan Rose, mikor Jack megölelte. Jack elmosolyodott, és megcsókolta, majd eltűnt. Rose sosem értette, hogy csinálja ezt, de nem firtatta a dolgot.
  Sötétedés után Rose éppen hazafelé tartott barátnőjétől, amikor valami neszezést hallott a háta mögül. Tudta, hogy nem szabadna egyedül járkálni sötétedés után, de egyedül akart lenni, hogy gondolkodhasson. Amikor egyre többször hallott zajokat, hátra fordult, hogy mi lehet az, de nem látott semmit. Egyre többször, és közelebbről hallotta a zajokat, ezért elkezdett sietni. Amikor már annyira közel érezte magához azt a valakit, vagy valamit, hogy már érezte a lélegzet vételét, a nyakán, elkezdett futni. Ez nehezen ment, mert az 1850-ben használt szoknyák, elég nehezek, és nagyok voltak. Végül az a valami elkapta Roset. A lány sikítozva próbálta eltolni a nyakához közeledő alakot, de végül az a valami nyert, és megharapta a nyakát. Rose sikítozva a fájdalomtól, sírva a félelemtől, és remegve a felismeréstől, kapálózott. Egy idő után Rose elvesztett annyi vért, hogy már nem sikoltozott, és nem próbálta ellökni azt a valamit. Amikor már csak pillanatok voltak hátra, hogy elveszítse az eszméletét, valaki lerángatta az illetőt Roseról. Rose nem látta pontosan ki volt az. Csak két alakot látott, amint verekszenek, végül Rose támadója elmenekült. Mikor a lány felé fordult a megmentője, Rose tisztán látta ki az arcát. Jack volt az. Aggódva pillantott le rá, majd oda sietett hozzá.
- Jaj, Rose. Édesem jól vagy? – suttogta Jack az ölébe emelve kedvesét. Rose a nagy vérveszteségtől nem tudott felelni. Jack tudta mit kell tenni. Megharapta saját csuklóját, és megitatta a vérével. Rose megragadta Jack csuklóját és úgy itta.
- Ennyi elég lesz. – mondta Jack, és elszakította csuklóját Rose szájától. – Jobban vagy? – kérdezte Jack, kisimítva Rose arcából egy barna hajtincsét. Rose még mindig gyenge volt, így csak fejével tudott nemet inteni, de azt is gyengén. Jack itt már jobbnak látta, ha haza viszi a lányt. Ölében Roseal sietett a Hamilton ház felé. Berohant a nappaliba, ahol Rose szülei voltak.
- Mi történt? – kérdezte ijedten John.
- Megtámadták. Sok vért vesztett. – mondta Jack. Jack felvitte John utasítására Roset a szobájába, majd John küldetett egy kocsi az orvosért.
 Jack Rose mellett térdelt, és kezét fogva aggódva fürkészte a lányt.
- Jack. – mondta alig hallhatóan a lány.
- Csss, ne erőltesd meg magad. – mondta Jack.
- Tudom, hogy meg fogok halni. – mondta Rose.
- Ne mondj ilyet. Mindjárt megjön az orvos. Élni fogsz Rose! – mondta Jack, de a végén elcsuklott a hangja.
- Szeretlek Jack Ordway. – lehelte Rose utolsó élet erejével. Jack pedig látta, hogy mellkasa,

ami eddig emelkedett, ha levegőt vett, többé már nem emelkedett. Jack lehajtotta a fejét.
- Megérkezett az orvos. – jött be az egyik szolga lány, pár pillanat múlva.
Rose hirtelen kinyitotta a szemét. Már nem tűnt úgy, mint ha haldokolna. Amikor a szolgálólány megfordult, Rose mögötte termett, és bele harapott a lány nyakába.
- Jaj ne. – suttogta Jack, mire Rose megfordult. A lány barna szeme sötétebb lett, és vérben forogtak, metsző fogai pedig hosszúak, és hegyesek lettek.
- Kérlek, ne mond, hogy Vámpír lettél. – mondta halkan Jack elkerekedett szemekkel.
- Nagyon úgy néz ki. – mondta Rose, letörölve a szájáról a vért. Miután Jack, és Rose elmondták Rose szüleinek, hogy nincs szükség az orvosra, Jack elköszönt a családtól, hogy haza menjen. John kísérte ki.
- Jack. Tudom mi támadta meg a lányomat. Vámpír volt. – mondta John halkan, mire Jack csodálkozva fordult felé. – A városban több támadás is történt már. És szeretném, ha segítene nekünk, a Város Polgárainak, hogy elkapjuk ezeket, a szörnyetegeket. – mondta John.
- Számíthat rám. – mondta Jack bólintva egyet. – Ismerek is egyet. – mondta Jack.
- Ki lenne az? – kérdezte csodálkozva John.
- A lánya. – mondta ki Jack.

41.fejezet

Sziasztok Drágák! :) Nos, meghoztam az új részt. :) Nem ez a legkedvencebb részem, de ezt is szeretem. :) :3 Egoistának tűnhetek, de szeretem amit írok, (már amikor) és ez most valami oknál fogva (magam sem tudom miért) tetszik. :) :3 Szóval, Jó olvasást! :* Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után! :) :*

December 11., Csütörtök

A keddi esőben ázásnak meglett az eredménye. Ma már rosszabbul voltam. De ez mellékes. Anyunak ma már be kellett mennie, dolgozni, így Alina, és én mentünk csak be a kórházba. Figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy nem is tudtam, hogy Alinának van jogsija, bementünk Tomi kocsijával (kölcsön adta) Kittihez.
Mikor beértünk mégy mindig (!!) aludt. Alina beszélt a dokival, aki szerint Kitti már túl van az életveszélyen.
- Szerintem elvétették a fájdalomcsillapító adagolást. – mondtam Alinának, mikor visszaért, összefont karokkal, Kitti ágya mellett állva. – Valószínűleg, egy elefánt adagjával. – mondtam összevont szemöldökkel nézve Kittit, félre biccentve a fejem, egy kicsit.
- Tudtad, hogy hülye vagy? – kérdezte Alina mosolyogva, leülve az egyik kényelmetlen székre.
- Ja, már egy ideje tudom. De úgy nagyjából tegnap jöttem rá jobban. – mondtam halványan elmosolyodva. A tegnapról jut eszembe. Az éjszakám úgy telt, mint ha egy csapatnyi víziló szaladna el az ablakom alatt. Vagy is rosszul, ugyan is folyton forgolódtam, és alig aludtam valamit.
  Kitti olyan dél környékén felébredt végre. Én éppen egy kényelmetlen széken, a halálomon voltam. Egyrészt az unalomtól, másrészt pedig a köhögéstől.
- Kinga, kicsit halkabban is fulladozhatnál. – mondta erőtlen hangon Kitti, csukott szemmel a fejéhez kapva.
- Éljen a testvéri szeretet. – motyogtam miközben felálltam, hogy odamenjek hozzá.
- Mi történt? Majd leszakad a fejem. – mondta kinyitva a szemét, és összevont szemöldökkel értetlenül körbenézett.
- Le is szakadhat. – mondtam neki csípőre tett kezekkel.
- Ójaj, már emlékszem. Nos, hát akkor jöjjön a prédikáció. – mondta mind két tenyerét az arcára rakva.
- Ohohohoo nem, nem. – mondtam gonoszan elmosolyodva, mire ő értetlenül rám nézett. – Tőlem aztán nem. De, majd várd, ki mit kapsz Alinától, és anyutól. – mondtam neki.
- Jézusom. – suttogta Kitti fejére húzva a kórházi takarót, mikor észbe kapott, hogy igazam van.
- Sok szerencsét. – mondtam vissza ülve a székre. – Mellesleg. Nem állnak jól azok a rózsaszín tincsek. – mondtam elmosolyodva.
- Mellesleg. Mi van Kristóffal? Csak mert ha valami bajod van, akkor szoktál ilyen lenni. – mondta leszedve a takarót a fejéről, és egy kicsit felült.
- Semmi. Vele semmi. – mondtam halkan, a térdeimre könyökölve, és a padlót néztem tovább.
- Akkor Nándival. – mondta Kitti. – Talált süllyedt. – mondta, arckifejezésemet látva. Arcomat tenyerembe temettem és úgy válaszoltam.
- Megcsókolt. – mondtam a tenyerembe beszélve.
- Ki, mikor, hol? – kérdezte szinte visítva.
- Nándi, tegnap, kint a folyosón. – válaszoltam sorban, neki, felnézve rá. Kitti csak diadalmasan elmosolyodott, mint aki mindent tud.
- Mert szeret. – mondta még mindig mosolyogva. – Csak te Kristóffal vagy együtt. – mondta elhúzott szájjal.
- Ne érts félre. Bírom Kristófot, és örülök, hogy együtt vagytok. De Nándinak jobban örülnék. És hát… Kristófot pár hónapja ismered, és már mennyiszer megbántott. Nándit pedig több ideje ismered, és csak egy párszor bántott meg. – mondta Kitti a végén megvonva a vállát, és hát, igazat kellett neki adnom.
- De hát a te szerelmi életed, a te döntésed. – mondta védekezően felrakva a kezeit maga elé.
- Mondod ezt te, aki kis liba módon lapátra tetted Doriánt. – mondtam neki, mire ő lesápadva maga elé meredt. Arcáról leolvadt a mosoly, és helyét a fájdalom vette át.
- Nem keresett, nem igaz? Nem volt bent. – mondta alig hallhatóan, lehajtott fejjel.
- Még nem. De biztosan fog, ne aggódj. - mondtam neki híztatóan rá mosolyogva. Kitti felnézett rám, és csak megrázta a fejét.
- Mindegy. Alina merre van? – kérdezte témát váltva.
- A megmentő kávémat hozzá. Mostanság rászoktam. – mondta elmosolyodva, amit Kitti viszonzott. Nem sokkal később Alina megjött. A kezembe adta a kávémat, majd kimentem, mert tudtam mi vár Kittire. Prédikáció. És ő is tudta, ezért mielőtt kimentem volna még visszanéztem rá, és láttam a fájdalmas arc kifejezését.
Oda sétáltam az ablakhoz, ami a város felé nézett, és miközben a kávémat ittam, néztem kifelé a városra. Pár perc múlva cipőkopogást hallottam. Ez még rendben is lenne, ha éppen nem egy totál üres folyosón lennék, ahol nem járkálnak az emberek. Megfordultam, és Dorinát pillantottam meg.
- Szia. Hát te? – kérdeztem tőle, mikor közelebb jött.
- Kittihez jöttem. Az kávé jellegű? – kérdezte a poharam felé biccentve, amiben már csak félig volt kávé.
- Aha. Tessék. – mondtam, oda adva neki a kávét.
- Kösz. – mondta elvéve, és bele kortyolt. – Miért vágsz ilyen képet? – kérdezte összevont szemöldökkel.
- Milyet? – kérdeztem értetlenül.
- Olyan szerencsétlen képet. Amolyan „Itt-helyben-meghalok”. – mondta a szemeit forgatva.
- Semmi különös. – mondtam legyintve. Már ha semmi különösnek számít, hogy a legjobb barátod megcsókolt.
- Aha, persze. Én meg a húsvéti nyuszi vagyok Alaszkából. – mondta a szemeit forgatva.
- Furcsa hasonlat. – mondtam elmosolyodva.
- Ne terelj. – mondta összehúzott szemekkel engem vizslatva.
- Gyere, Kitti már fent van. Menjünk be hozzá. – mondtam figyelmen kívül hagyva azt, amit mondott, és megindultam Kitti szobája felé. Hirtelen Dorina visszarántott a karomnál fogva.
- Gyerünk. Most! – mondta halkan, és fenyegetően. Nem akartam tudni, hogy mit csinál, ha nem tálalok ki úgy, hogy inkább elmondtam neki.
- Tegnap megcsókolt Nándi. – mondtam halkan.
- Úgy érted, a legjobb barátod, Nándi? – kérdezte teljesen ledöbbenve.
- Igen. – mondtam lesütött szemekkel.
- És elmondtad Kristófnak? Várj. Erre ne is felelj. Persze, hogy nem. Ahhoz túl vidáman jött haza, tegnap. – mondta, a fejéhez kapva.
- De te ugye nem mondod el neki? – kérdeztem tőle reménykedve.
- Miért? Te nem akarod elmondani? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
- Nem. – mondtam neki megrázva a fejemet.
- Mire is számítottam. – mondtam a szemeit forgatva. – Legalább felpofoztad? – kérdezte felvont szemöldökkel.
- Visszacsókoltam. – suttogtam megint, lesütött szemekkel.
- Hogy mit csináltál? – kérdezte szinte sikítva.
- Én… Vissza… Csókoltam… - mondtam, és visszagondolva ezekre, rá kellett jönnöm, hogy csalódtam magamban.
- Te… Ezt… - habogott Dorina, dühösen. – Menjünk Kittihez, mielőtt valami ostobaságot csinálok. – mondta remegő hangon, és megindult Kitti szobája felé.
Sóhajtottam, majd megindultam utána. Mikor beértünk Kittihez, Alina még mindig prédikált neki. Észre sem vette, hogy bementünk. Dorina leült Kitti mellé az ágyra, és beszélgettek, én pedig szó nélkül leültem egy székre.
  Dorina nem mondott semmit arra, hogy Nándi megcsókolt, de ahogyan reagált rá jöttem. Nem kellett volna vissza csókolnom. És tudom, hogy el kéne mondanom Kristófnak, de félek. Félek, hogy, hogyan reagálna. Még csak nem rég jöttünk össze megint, és nem akarom őt elveszíteni. Nem akarom Őt elveszíteni! De mikor ezt mondom, kire is gondolok? Nándira, vagy Kristófra? A mosolya, ami tetszik benne. A humora, és az elképesztően szép kék szemei. Ahogy hülyéskedünk. Ahogy megvéd. Ahogy csókol.
- Kire gondolsz ilyen, nagyon? – kérdezte Kitti kizökkentve a gondolataimból. Nándira.
- Senkire. – mondtam megrázva a fejem. Pedig egyértelmű, hogy valamelyik fiúra gondoltam. Csak nem tudom melyikükre. De talán… Talán Nándira. De rá nem gondolhatok így!

Délután, mikor már én is kellő képen betegnek éreztem magam, és Kitti is elaludt, valami fájdalomcsillapítótól, elindultunk haza. Mielőtt felmentem volna a szobámba, Alina szólt, hogy holnap vissza kell mennünk a dokihoz.
Mikor felmentem, átöltöztem, és befeküdtem az ágyamba. A tévét bekapcsoltam, egy kis háttérzajnak, és a laptoppal az ölembe ültem az ágyban. Felmentem a Facebookra, és megnyitottam az üzeneteimet. Összesen három ember írt. Szeli, Kristóf, és… és Nándi.
Elsőként Szeli üzenetét nyitottam meg.

Szeli üzenete: Hova a francba tüntetek?! Kinga! Láttam Kittit a tévében! Mi a franc történt?? Azt a nyamvadt telefont, a francba is, vedd már fel!!
Felettébb „kedves” üzenetére, majd később válaszolok. Viszont aranyos, hogy aggódik.
Kristóf üzenete sem volt hosszú.
Kristóf üzenete: Szia. Remélem, Kitti már jobban van. Délután beszélnünk kéne. Olyan fél hat környékén elmegyek hozzátok.
Valószínűleg valami fontosat akarhat. Túl komoly az üzenete. Remélem nem Dorina mondta el neki, Nándit!
Végül Nándi üzenetét nyitottam meg.
Nándi üzenete: Figyelj. Nem akartalak megcsókolni! Ne haragudj érte. Szerintem jobb lenne, ha egy ideig nem beszélnénk. Jobbulást Kittinek.
Ennyi. Egy béna kis, rövid levélben le akar rázni. Na, azt már nem!
Kinga üzenete: Nem! Felejtsd el, hogy ilyen könnyen lerázol! Fogalmam sincs miért csókoltál meg, de nem e-miatt fog tönkre menni a barátságunk! Úgy, hogy holnap délután szépen eltolod a képed hozzánk, és meg beszélünk mindent!
Miután válaszoltam Nándi üzenetére, Szelinek is írtam. Elmeséltem neki mindet, és hogy majd valamikor jöjjön el hozzánk. Kristófnak is írtam, hogy jöjjön nyugodtan.
  Fél hatig olvastam, meg a leckét próbáltam bepótolni. Mikor már végeztem csengettek. Leszaladtam, hogy kinyissam az ajtót, és hát természeten Kristófot egy csókkal köszöntöttem. Miután felmentünk a szobámba (és én elpakoltam a cuccaimat) leültünk filmet nézni.
- Beszélnünk kéne, Kinga. – mondta komoly hangnemben Kristóf.
- Miről? – kérdeztem fel volt szemöldökkel, és csak remélni tudtam, hogy nem mondta el Dorina a Nándis dolgot.
- Erről az egészről. Kettőnkről. – mondta elsőnek rám, majd magára mutatva.
- Szóval… – kezdtem el mondani, jól elhúzva az „ó” betűt. – Beszéltél Dorinával? – kérdeztem alsó ajkamat harapdálva.
- Tudom. – csak ezt az egy szót mondta, de tudom, hogy azért mondta, mert tudja a Nándis dolgot. Lehajtottam a fejem, és becsuktam a szemem.
- Szakítani akarsz? – kérdeztem alig hallhatóan, de nem néztem fel.
- Nem. – mondta egyszerűen. Erre, már felkaptam a fejem, és csodálkozva néztem a szemébe. – Amennyiben te sem akarsz. – mondta egy szemöldökét felvonva.
- Nem. Hát persze, hogy nem. – mondtam neki halványan elmosolyodva, majd megöleltem. Ölelésünkből végül csók lett.
  Miután ezt olyan röviden megbeszéltük, tovább néztünk filmet. Furcsa, hogy nem firtatta a dolgot. De, ez most már mindegy is.
Hét óra környékén Kristóf elindult haza. Miután kikísértem a kapuig, visszamentem a szobámba, és ledobtam magam az ágyamra. Csak bámultam a plafont, és gondolkoztam. Az agyam folyamatosan kattogott.
- Mostanság milyen sűrűn csinálod ezt a felettébb érdekesnek tűnő tevékenységet. – mondta az ajtómban állva Alina.
- Mostanság milyen sűrűn nem kopogsz. – mondtam rá sem nézve, de hallottam, hogy egy kicsit elnevette magát.
- Mi a baj? – kérdezte halkan, és leült mellém.
- Fogalmam sincs. – mondtam én is halkan, és felültem.
- Hát… Ha kellek, csak szólj. – mondta rám mosolyogva, majd adott a fejem tetejére egy puszit, és kiment. Elővettem az MP3-mam, és zenét hallgatva lefeküdtem az ágyamba.
 
- Szeretlek, értsd már meg! – kiabálta az arcomba. Valahogy azt éreztem, hogy már rég vártam, hogy ezt kimondja, de valamiért most leblokkoltam. Nem tudtam rá mit mondani, csak álltam ott vele szembe, és néztünk egymás szemébe.
Aztán hirtelen megfordultam és elfutottam. Futottam egészen addig, míg nem értem az a ház elé, ahova akartam. Hátra mentem a kertbe, mert láttam, hogy ott van.
- Szia. – köszönt mosolyogva, és meg akart csókolni, de én elhúzódtam.
- Beszélnünk kell. – mondtam komolyan a szemébe nézve.
- Miről? – kérdezte értetlenül.
- Kettőnkről. – mondtam neki, mire ő még értetlenebb fejet vágott. – Szakítani akarok. – mondtam ki egyszerűen, mire Kristóf lehunyta a szemeit, és akadozva vette a levegőt.
- Kristóf… - szóltam hozzá, de ő feltartotta a kezét, majd megfordult, és bement a házba. Irtózatosan nagy bűntudattal, de elmentem oda, ahol Őt hagytam. Még mindig ugyan ott ült a pad támláján. Ahogy ott ült, mosolyogni támadt kedvem. Mosolyogtam attól, ahogyan rám nézett. Mosolyogtam, ahogyan eszembe jutottak az emlékeink. Amikor először találkoztunk. Amikor elsőnek megcsókolt. Amikor először vallott nekem szerelmet. Fél éve, amikor először azt mondta, hogy szeret, elküldtem. Nem akartam vele találkozni. De most… Most csak vele akartam lenni senki mással.
 Oda sétáltam hozzá, mire ő könnyektől csillogó szemekkel rám nézett. A csalódottság után a csodálkozás vette át a helyét. Oda hajoltam hozzá, és megcsókoltam. Nem volt hosszú csók, de értette miért tettem.
- Szeretlek, te hülye. – mondtam neki halkan, és rámosolyogtam. Ő is elmosolyodott, leszállt a padról, és derekamnál fogva magához húzott. Csak néztünk egymás szemébe. Aztán megcsókolt. Beletúrtam a hajába, ő pedig derekamat fogta. Ezt a csókot mind a ketten akartuk, nem úgy, mint az előzőeket. Az előzőekben, valamelyikünk félénkebb volt, vagy egyikünk nem akarta. De ezek most eltűntek. Mind a ketten akartuk. Mikor befejeztük, mosolyogva néztünk egymás szemébe.
- Én is szeretlek. – suttogta Nándi.

  Hirtelen ültem fel az ágyamon. Körbe néztem, és konstatáltam, hogy a szobámban vagyok.
- Csak álom volt. – motyogtam magamnak, miközben beletúrtam a hajamba. Az óra hajnali fél kettőt mutatott. Becsuktam a rajzfüzetem, ami az éjjeli szekrényemen volt, majd az MP3-mat mellé raktam. Kikapcsoltam a tévét is, és lekapcsoltam a kislámpám, hogy visszaaludjak.