December 6., Szombat
Reggel izgatottan keltem, mert szeretek esküvőkre menni. Na, nem, mint ha minden héten járnék, minden féle esküvőkre. Csak, úgy szeretem őket.
Miután felöltöztem a ruhámba megcsináltam a hajamat, és ki sminkeltem magamat (a hajamat, két oldalt egy-egy tincset hátra raktam, és hajcsatok segítségével rögzítettem, és elől pedig egy tincset kint hagytam oldalt. Ez azért állt jól nekem Kitti szerint, mert kicsit göndör a hajam. Sminknek pedig egy halványkék szemfestéket, és szempillaspirált tettem fel.)
- Indulhatunk? – kérdezte Anyu, aki már elkészült.
- Igen. – mondta Kitti, és Alina tökéletesen egyszerre, mikor mentünk le a lépcsőn. Lent a konyhában Anyu, és Dani már útra készen vártak ránk.
Hamar elindultunk, bár ez után kezdődött a veszekedés, hogy ki hol ül.
Végül megegyeztünk, hogy Anyu vezet (természetesen), mellette pedig Alina, Dani, Alina mögött, középen Kitti, az ablak mellett Anyu mögött, pedig én ültem.
Az út közben Kitti, és Alina elkezdett veszekedni, hogy melyik fiú banda a jobb. Kitti a The Wanted mellett pártolt, Alina pedig a Big Time Rush mellett. És ez egészen Orosházától, Szegedig kellett hallgatnunk.
- Én ezt nem bírom! – mondta Dani a tenyerébe temette az arcát.
- Én se. – mondtam neki sóhajtva. – Oké, akkor legyen az, hogy a One Direction a jobb, és téma lezárva. – vetettem be ezt az ötletet, végső elkeseredésemben.
- Mi? Mi az, hogy a One Direction? – kérdezte felháborodva Kitti.
- Igen! A One Direction… - kezdett el magyarázni Alina, de a többit nem hallottam. Ugyan is bedugtam a fülhallgatót a fülembe, és zenét hallgattam.
Mikor megérkeztünk, kiszálltam a kocsiból, és felvettem a fekete kabátomat. Mind annyian kiszálltunk, és bevártuk az egyik rokonunkat, és családját. (anyu szólt ránk, hogy várjuk meg őket) Én éppen Verát (Vera, tizennégy éves, unokatestvérünk) öleltem meg boldogan, hogy végre találkozunk, amikor észre vettem, hogy egy másik kocsinál álló, illető engem néz. Oda néztem, és Kristófot pillantottam meg. Iszonyatosan helyes, még zakóban is. Állta a tekintetemet, de én egy idő után elkaptam, és vissza néztem Verára mosolyogva, aki közben folyamatosan beszélt nekem, de én nem figyeltem. Jaj, remélem nem kérdez vissza. Bementünk a templomba, és le is ültünk.
Az esküvő nagyon szép volt! Anettnek gyönyörű fehér, és nagy ruhája volt.
Mikor vége lett átmentünk a szembe lévő étterembe, és ott leültünk egy asztalhoz. Anették, egy hatalmas termet béreltek ki, ami már fel is volt díszítve.
Egyszerű volt, de még is szép. Ki volt világítva az egész terem, és úgy, hogy fa ültetvényeken voltak az égősorok.
Egy idő után Anita, Nessza, és Kristóf jöttek felénk. Én Kittivel beszélgettem, mikor megálltam előttünk. (Kitti a nyakláncát mutogatta, hogy elferdült a medálja) Anyu, és Anita rögtön elkezdtek beszélgetni minden féléről, Nessza Danihoz ment, Kristóf pedig pezsgős pohárral a kezében, figyelt engem. Én észre se véve őt, Kittivel beszélgettem tovább.
- Kinga? – szólt hírtelen egy ismerős, vékony hang a hátam mögül. Mielőtt megfordultam volna, már tudtam, hogy ki az. Fogadni merem, hogy az én kelekótya, unokatestvérem, Hayley. Megpördültem a tengelyem körül, mosolyogva, és mikor megpillantottam a személyt, akire gondoltam a nyakába ugrottam.
- Szia csajszi. – mondta, miközben átölelt.
- Hiányzott, a bolond fejed. - mondtam neki mosolyogva, mikor elengedtem, Hayley pedig elnevette magát
- Te is nekem! – mondta vidáman. Egyszer csak azt hallottam, hogy valaki megköszörüli a torkát. A hang felé néztem, és egy velem egy idősnek kinéző, szép szőke hajú lányt láttam. Velem egy magasságú volt, egyenes szőke haja omlott a vállára, és haja vége rózsaszín volt. Egy sötét lila szép ruha volt rajta. Pánt nélküli volt, és kb. addig írt mint az enyém. Fekete magas sarkút vett fel hozzá.
- Ő itt Niki, egy barátnőm. Niki ő Kinga, az unokatestvérem. – mutatott be egymásnak Hayley. Rá mosolyogtam Nikire, és ő is viszonozta a mosolyt. Csak, hogy nem rám mosolygott. Arra néztem amerre ő, és azt láttam, hogy Kristófot bámulja. Lehervadt a mosoly az arcomról, majd visszafordultam Hayley-hez.
- Meddig maradsz? – kérdeztem tőle, mosolyogva.
- Holnapig. – mondta keserűen elmosolyodva. Miután bemutatkoztak egymásnak, Anitáék, és Hayley, meg Niki, én Hayley-vel beszélgettem, Niki viszont rögtön Kristóffal kezdett flörtölni. Bevallom, egy kicsit nyugtalanított, ez a dolog.
Hayley arról mesélt, hogy milyen New York, mikor Anett sietett felénk, kétségbe esett pillantással körül nézve, mint ha keresne valakit.
- Nem láttátok a zenészeket, akiket hívtunk? – kérdezte kétségbeesve, mikor odaért hozzánk.
- Nem. Miért? Nincsenek itt? – kérdezte Alina, Anett mellett állva. Ezeket a zenészeket, nem valami hegedűs, meg operások ként kell elképzelni, ha nem csak szimplán jó hangú, zenekar-féleség.
- Nincsenek. Sehol se találom őket. – mondta idegesen sóhajtva Anett. – És nem is tudja őket senki sem helyettesíteni. – tette hozzá Anett.
- Kingának jó hangja van. – szólalt meg hírtelen Kristóf. Én csak egy gyilkos pillantással ajándékoztam meg. Minek jár a szája?
- Tényleg? – kérdezte Anett rám nézve, és egy kicsit kezdett elszállni, az idegessége.
- Igen. – mondta helyettem Kitti, és Anita.
- Kérlek, Kinga, segítened kell. – könyörgött Anett nekem. Ne, már.
- Jó, de még soha nem énekeltem senki előtt sem. – mondtam neki, és most nekem volt kétségbeesett pillantásom.
- Táncon énekeltél a többiek előtt. – mondta Kristóf.
- Komolyan, már eleget segítettél. – mondtam neki szikrákat szóró szemekkel. – Úgy értem több ember előtt. – mondtam vissza fordulva Anetthez.
- Nem baj. Gyere. – ragadta meg a karomat, Anett és elvonszolt onnan.
- Csak egyetlen egy zenét kéne elénekelned. – mondta Anett, miközben mentünk a kicsi színpad felé.
- Oké, de mit? – kérdeztem tőle.
- Nem tudom. Mit tudsz fejből, ami még jó is? – kérdezte mikor megálltunk a kis színpad mellett. Elkezdtem gondolkodni, majd eszembe jutott, az egyik kedvencem ( a sok közül) és még tudom is a szövegét, hogy elénekeljem.
- Meg van. Ezt éneklem. Megfelel? – kérdeztem mosolyogva elé tólva
- Tökéletes. – mondta elmosolyodva. – Pillanat és jövök. – mondta Anett, majd elrohant valamerre. Értetlenül néztem utána, majd inkább hagytam, és megpördültem a tengelyem körül, hogy pásztázhassam, még is kb. mennyi ember előtt kell énekelnem.
Mikor megfordultam Kristóffal találtam szembe magam.
- Mit akarsz? – kérdeztem tőle, flegmán.
- Téged. – válaszolta, mire én csak a szememet forgattam. – Csak sok sikert kívánni. – tette hozzá.
- Kösz. Ha már neked járt a szád, hogy szerinted jó hangom van. – mondta összefont karokkal.
- Ez csak az igazság. – mondta megvonva a vállát.
- Még valami? – kérdeztem tőle unottan. Kristóf vágott egy fintort, majd megrázta a fejét, és elment. Gondolom, nem igen szokott hozzá, a flegma énemhez. Ez, van.
- Kinga. Menj fel a színpadra. Fent van a mikrofon. – mondta egyszer csak Anett előttem teremve.
- Te jó ég. Oké. – mondtam majd vettem egy nagy levegőt, és felmentem a színpadra. Nem mindenki, de eléggé sokán rám néztek, mire én elvörösödve, sétáltam oda a mikrofonhoz, ami a színpad közepén volt. Nem tudtam mit kéne csinálni, és mikor meg hallottam, hogy elindult a zene, tudtam, hogy nem is kell mást csinálnom, csak amit kell. Énekelnem. Megmarkoltam a mikrofont, és mikor kellett, énekeltem. Egy páran néztek rám, majd már mindenki engem figyelt. Majd nem elrontottam, ahogyan figyeltem, hogy mindenki engem bámul. Keresni kezdtem egy biztos pontot, és meg is találtam. Miközben énekeltem végig Kristóf szemébe, néztem, ő pedig engem. Majd nem olyan volt, mint ha neki énekelnék, (nem tudom magyarul a szövegét a zenének, de azt hiszem nem neki énekeltem) de még sem. Mikor végeztem Christina Perri – A Thousand Years című számával, mindenki tapsolni kezdett, én pedig mosolyogva, plusz elpirulva álltam ott, mikor feljött aztán Anett a színpadra leváltva engem, és elkezdett valamit beszélni. (azt még hallottam, hogy megköszöni nekem az éneklést) Nem túlzottan figyeltem mit mond. Ugyan is csak le akartam jutni a színpadról, és frisslevegőt szívni. Kimentem a hátsó ajtón, az étterem udvarába, és vettem egy mély levegőt. Az üveg ablakokon, amik a falat helyettesítették, beláttam, hogy bent mi történik. Minden tökéletes, és vidám volt. Egyszer csak megakadt a szemem valamin. Niki Kristóf nyaka köré font karokkal áll, és csókolóznak. Gombóccal a torkomban fordítottam el fejemet, és hunytam le szorosan a szememet. Annyira szorosan, hogy pár pillanattal később, mikor kinyitottam kicsi pontokat láttam. Csak akkor vettem észre, hogy az udvar végében van egy fa, a tetején pedig egy kis faház. Oda sétáltam a füvön keresztül, levettem a magas sarkúm, és elkezdtem felmászni rá, a kis létrán. Felmentem a faházba, és ahol volt egy kis fakorlát, oda leültem lábaimat pedig lelógattam. Magas sarkúmat nem vettem vissza, ha nem magam mellé tettem. Fejemet a fakorlátnak döntöttem, és onnan néztem be a vidám vendégekre. Abból a magasságból, amiben voltam, már nem láttam Kristófékat. Ahogyan eszembe jutottak, önkéntelenül elfintorodtam. Éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Tudom, hogy szeretem Kristófot, de nem akarok miatta sírni. Letöröltem a könnyemet, és vettem egy mély levegőt. Szeretem őt, de mint ahogyan láthattam ő tovább lépett. És még ha nem is tette volna, akkor sem bocsájtottam volna meg. Haragszom rá, azért amit tett, és amiért olyanokat mondott rólam.
Nem tudom, hogy meddig lehettem kint, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy kinyílik az ajtó, amin én is kijöttem, és Kristóf lépett ki rajta. Csak állt, és maga elé nézett. Ahogyan néztem őt, közben a fülem mögé tettem egy hajtincsemet, és ennek köszönhetően közben leesett a kezemről a karkötőm le a fűbe. Alsó ajkamba haraptam, és úgy néztem elsőnek a karkötőm után majd Kristófra. Gondolom látta vagy hallotta a karkötőmet, mert elsőnek a fűbe nézett csodálkozva, majd fel a faházba, ahol aztán találkozott a tekintetünk. Ő pár pillanat múlva elmosolyodott, majd elindult a fa felé. Szuper… Mikor a fa alá ért, felvette a földről a karkötőmet, és elindult felfelé a kis létrán. Nem néztem oda, de hallottam, hogy leült mellém.
- Tessék. – adta oda a karkötőmet Kristóf. A kezében tartott karkötőre, majd a szemébe néztem.
- Kösz. – vettem el, majd felvettem. Nem szóltunk egymáshoz, majd ő egy idő után felállt, és elindult lefelé.
- Nikihez mész? – szaladt ki a számon, ahogyan őt néztem, miközben megy le.
- Nem. – mondta értetlenül, összevont szemöldökkel rám nézve, közben pedig megállt.
- Miért? – kérdezte még mindig értetlenül.
- Ugyan. – mondtam lesajnálóan. – Láttam, hogy csókolóztatok. – mondtam, majd inkább elkaptam a tekintetem, és a bent lévő vendégeket néztem. Ahogyan ők bent, iszogattak, meg ettek, a melegben, én pedig kint ültem kabát nélkül a hideg fán, a decemberi hűvösben.
- Ó. – „mondta” Kristóf, majd visszaült mellém. – Nem volt semmi. Utána meg mondtam neki, hogy nekem ez nem megy. – mondta engem nézve, és megvonta a vállát.
- Nem érdekel. – mondtam és megvontam én is a vállam.
- Tudom, hogy igen. – mondta még mindig engem nézve. Hírtelen kirázott a hideg, és ettől összerezzentem. Nem tudom, hogy a hideg miatt-e, vagy azért amit mondott, de nem is érdekelt.
- Fázol? – kérdezte Kristóf.
- Kicsit. – mondtam neki, és még mindig nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy leveszi a zakóját, és éreztem, hogy a hátamra teríti, a már meleg zakót.
- Köszi. – mondtam és csak most néztem rá. Ő csak bólintott mosolyogva, majd továbbra is engem fürkészett, én pedig továbbra is a szemébe néztem. Sóhajtottam egyet, majd elkaptam a tekintetem róla. A zakó nem melegített fel annyira, ugyan is továbbra is fáztam, és már vacogtam is. Ezt gondolom Kristóf is észrevette, mert egyszer csak átölelte a vállamat oldalról, és magához húzott. Én elsőnek mereven ültem mellette, majd megadtam magam, és a vállára hajtottam a fejemet.
- Nem megyünk be? Ne, hogy megfagyj. – mondta halkan.
- Nem akarok. Itt legalább nyugi van. – mondtam neki, én is halkan.
- Oké. És… - kezdte, de aztán nem fejezte be.
- És mi? – kérdeztem tőle.
- És nem csak azért akarsz maradni, mert ilyen helyzetbe vagyunk? Már, mint, hogy nekem dőlsz, és ketten vagyunk. – mondta, és a hangján hallatszódott, hogy mosolyog.
- Bunkó. Nem! – mondtam közben a gyomrába vágtam.
- Oké, bocs. – mondta a balkezével a gyomra elé kapva, de tuti, hogy még mindig mosolygott.
- Szerelmes vagy belém? – kérdeztem tőle minden bevezetés nélkül, közben felemeltem a fejemet, hogy a szemébe tudja nézni. Arra, persze, nem számítottam, hogy kb. öt cm választ majd el az arcától.
- Igen. – mondta rögtön, és a szemembe nézett. – Te? – kérdezte. Nem válaszoltam rögtön. Nem tudtam. Elakadt a lélegzetem, és megmerevedtem. Pár pillanat múlva lehunytam a szemem, és a vállába fúrtam az arcom.
- Igen. – mondta alig halhatóan. Felnéztem, hogy a szemébe tudjak nézni. Kristóf mosolyogva nézett rám.
- De – tettem hozzá – Annak ellenére, amit érzek, rosszul esett, amiket mondtál, és amiket csináltál. És ezekért rettenetes haragszom is rád. – mondtam neki, mire minden jókedv eltűnt az arcáról. Kb. kettő percig csak nézett maga elé, mire én felálltam, és elindultam a kislétra felé, a cipőimmel a kezemben. Hírtelen egy kéz visszahúzott a karomnál fogva. Kristóf állt szorosan velem szembe. Arca most is csak pár cm-re volt tőlem. Nem tudom mi üthetett belém, de hírtelen, egyszer csak leejtettem a cipőimet, a nyaka köré fontam a kezeimet, és úgy néztem a szemébe. Kristóf kezeit a csípőmre tette, majd közelebb húzódtam hozzá, és megcsókoltam. A zakó leesett a vállamról, így már éreztem egy kicsit a hideget. Mikor befejeztük a csókolózást, még mindig a hajával játszadoztam.
- Ne haragudj! – mondta Kristóf mélyen a szemembe nézve, de még mindig nem engedett el.
- Ezért? Hiszen én kezdtem. – mondtam neki elmosolyodva.
- Amiért bunkó voltam. Amiért olyanokat mondtam, és csináltam. – mondta Kristóf bűntudattal teli szemekkel. Ráhajtottam a fejemet a vállára, és úgy válaszoltam.
- Soha nem tudok rád haragudni! – mondtam neki, mire ő arcon puszilt.
- Akkor megbocsátasz? Mindent az elejétől kezdtünk? – kérdezte, mire én felnéztem rá.
- Nem. Úgy gondoltam, hogy csak mások esküvőjén leszünk együtt. – mondtam a szememet forgatva, mire ő elnevette magát, és még egyszer megcsókolt. Hírtelen valami nedveset éreztem a vállamon. Nem csak egyszer, ha nem többször.
- Esik az eső? – kérdeztem, körülnézve.
- Inkább a hó. – mondta Kristóf. – Most már tényleg menjünk be. – mondta majd felvette a zakóját a földről, és a vállamra terítette. Miután lemásztunk én felvettem a magas sarkúmat Kristóf pedig a zakóját, a hó pedig egyre több, és nagyobb pelyhekben szállingózott. Mikor beléptünk minden olyan volt, mint ha semmi sem változott volna. Mindenki evett, ivott, ünnepelt, és jól érezte magát. Leültünk egy asztalhoz, és beszélgettünk. Kitti elég furcsán nézett ránk, de mikor látta összekulcsolt ujjainkat elmosolyodott. Egy idő után már nem tudtunk beszélgetni, mert engem Anett rángatott el Kristófot pedig Dani (??).
- Mi az? – kérdeztem Anettet, miközben mentünk.
- Először is, mesélj. –kezdte mosolyogva - Ádám unoka testvérével jársz? Nem korai egy kicsit? Már, mint mióta ismered? Pár órája? – kérdezgetett folyamatosan.
- Öhm, hát nem egészen. Egy hónapig jártunk, csak szakítottunk. – mondtam neki.
- Jártatok? Szakítottatok? De… Akkor most miért fogtad a kezét? – kérdezte értetlenül.
- Hát… Csak, mert megbeszéltük a dolgokat, és megint járunk. – mondtam neki elmosolyodva.
- De honnan ismered? – kérdezte még mindig értetlenül.
- Az anyukája a tánctanárom, és mert kb. egy utcányira lakik tőlünk. – mondtam neki, mire ő bólintott.
- Oké. Mesélj még ezekről a dolgokról. – mondta majd leültünk egy asztalhoz, és ott beszélgettünk.
- Kinga. Hm. Valahogy azt hittem jobb ruhát választasz. – szólt hírtelen egy ismerős, és gúnyos hang.
- Dorina. Öröm veled találkozni. – mondtam unottan.
- Tudom. – mondta gúnyosan elmosolyodva. Dorina egy krémszínű tapadós ruhát viselt, ami kb. a térde fölött tíz cm-rel volt. Pánt nélküli volt, és a tetején egy vékony csíkban fehér csipke volt, kezében pedig egy félig tele lévő pezsgős pohár.
- Na, és merre van Kitti? Tudod, a rend kedvéért, hogy ne csak téged cukkoljalak. – mondta gúnyosan mosolyogva, majd belekortyolt a pezsgőjébe.
- Egy kis pezsgővel benned, valahogy gúnyosabb vagy. – mondtam neki. – Mennyi pohárral ittál? – kérdeztem tőle, mert, ahogy kinézett a helyzet, kicsit túlzásba vitte.
- Nem tudom. Öt, vagy hat pohár lehetett. – mondta legyintve.
- Szerintem akkor ennyi elég is lesz. – mondtam neki, és kivettem a kezéből a poharat.
- Ne, már. Hagyjál. – mondta nyűgösen.
- Gyere, meg keressük Anitát. – mondtam neki, és megfogtam a karját, és úgy vezettem el onnan. Anitát, körülbelül öt percig kerestük, mikor megpillantottam őt, oda siettem magam után húzva Dorinát.
- Anita. Azt hiszem Dorina kicsit többet ivott a kelleténél. – mondtam neki leültetve egy székre.
- Te jó élet. Köszi, hogy ide hoztad. – mondta Anita.
- Kicsit későre jár már, azt hiszem, mi indulunk. – mondta anyu, aki Anitával volt.
- Szerintem mi is. – mondta Anita.
Miután összeszedtük a többieket, és elköszöntünk Anettéktől (meg Hayley-éktől) elindultunk. Kristóffal beraktuk Dorinát a kocsijukba, majd elköszöntem Anitáéktől, és beültem a kocsinkba oda, ahol az odavezető útón is ültem. Fáradtan dőltem neki az ablaknak, és hunytam le a szemem. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki beül mellém, és egy puszit ad az arcomra. Meglepettem nyitottam ki a szemem, és néztem a mellettem ülőre. Kristóf nézett rám mosolyogva.
- Hát te? – kérdeztem meglepetten.
- Danival cseréltünk helyet. Ő Nessza mellett, én pedig melletted. – mondta mosolyogva, közben becsatolta magát. Rámosolyogtam, majd ujjaimat az övéire fontam, és vállára hajtottam a fejemet. Közben mindenki beszállt, és elindultunk. Én Kristóf vállának dőlve elaludtam.
Mikor felébredtem a szobámba találtam magam, az ágyamban fekve, és mellettem valaki volt. A polcomon lévő kislámpa égett így láttam, hogy ki van mellettem. Mikor láttam, hogy Kristóf az, hozzábújtam, és átöleltem. Ő még ébren volt.
- Mit csinálsz itt? – kérdeztem mosolyogva.
- Felhoztalak, és Dani Nesszánál alszik gondoltam nem bánod, ha én pedig nálatok. – mondta ő is mosolyogva.
- Egyáltalán nem bánom. – mondtam neki, majd észrevettem, hogy még mindig az a ruha van rajtam, amibe az esküvőn voltam.
- Mikor értünk haza? – kérdeztem tőle.
- Úgy fél órája. – mondta, mire én felültem az ágyamon. – Mi az? – kérdezte csodálkozva.
- Átöltözöm. – mondtam neki, majd a szekrényemhez mentem. Kiválasztottam egy kevésbé ciki pizsit, majd a fürdőbe vettem az irányt. Bent gyorsan átöltöztem, leszedtem a sminket, és a hajamat is szétszedtem, és csak kiengedtem. Mikor visszamentem Kristóf ugyan úgy ott feküdt az ágyamban. Visszafeküdtem mellé, és szorosan hozzá bújtam.
- Nagyon bunkó voltam! – mondta hírtelen, mire én értetlenül néztem rá.
- Mi? – kérdeztem összevont szemöldökkel, rá nézve. – Még nem aludtam, annyit úgy, hogy nem vagyok annyira a toppon, hogy kitaláljam, miről beszélsz. – mondtam neki elmosolyodva.
- A napokban. Bunkón viselkedtem veled. – mondta és szemében lehetett látni a bűntudatot.
- Már nem haragszom érte. Vagy is akkor se haragudtam, csak rosszul esett. – mondtam neki közben a hajával játszadoztam. – De, inkább hagyjuk. - tettem hozzá.
- Rendben. – mondtam majd adott egy puszit a homlokomra.
- Egyébként… Ki húzott be neked a lányok közül? – kérdeztem szórakozottan.
- Dorina. – mondta fintorogva.
- Akkor megérdemelted. – mondtam neki, még mindig mosolyogva.
- Tudom. – mondta, aztán már nem is beszéltünk, ha nem aludtunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése