42.Fejezet

Szégyellem magam, hogy ilyen rövid lett ez a rész, de ígérem, a következő hosszabb lesz!! :)
December 12., Péntek

Alig aludtam az éjjel az az álom után. Miért álmodok én ilyeneket? Nem szabadna ilyenekről álmodnom! Egy azonban biztos. Ezt nem mondom el senkinek. Főleg nem Kristófnak.
  Kikászálódtam az ágyamból, hogy elkészüljek, és utána menjünk Kittihez. Nem volt kedves kiöltözni így csak egy csőfarmert, és egy fekete kapucnis pulcsit. Sminknek pedig csak tussal kicsit kihúztam, a hajamat meg kiengedve hagytam.
Mikor lementem Alina már készen volt. El is indultunk. Volna, ha nem futunk össze Doriánnal a kapuban.
- Szia. Hát te? – kérdeztem csodálkozva. Nem minden nap futok össze a kapuban, a testvérem exével.
- Hallottam Kittiről. Esetleg… Bemehetek veletek hozzá? – kérdezte el lökve magát a kerítéstől, aminek eddig támaszkodott.
- Persze. – mosolyogtam rá, majd beültem Alina mellé az anyós ülésre, Dorián pedig hátra.
Út közben beállt az a kínos csend, de úgy igazából egyikünk se akart tenni ez ellen.
- Dani is itt van, de ő már bent van Kittinél. – mondta Alina mikor kiszálltunk a kocsiból. Én csak bólintottam, Dorián azonban nem reagált. Megint végig mentünk a még mindig üres folyóson, Kitti szobájáig. Alina elment először is kávét szerezni, én pedig mondtam Doriánnak, hogy várjon kint egy percet.
- Sziasztok. – köszöntem mosolyogva Daninak, és Kittinek, mire ők felnéztek, és csak intettek egyet. – Kitti itt van Dorián. – mondtam neki, mire ő elsőnek elcsodálkozott, majd felcsillant a szeme, és igazítani kezdte a még mindig szőke, és rózsaszín haját.
- Gyere. – mondtam Doriánnak kinézve rá a folyosóra. Ő bólintott majd bejött, és oda sétált Kittihez. Dani csak állt és értetlen grimasszal nézte őket. Intettem neki a fejemmel, hogy menjünk ki, de nem reagált rá. Többször jeleztem neki, hogy menjünk ki, de egyikre se reagált.
- Dani! Húzd már ki a segged! – mondtam neki már határozottan. Dani sóhajtott és kiment. Mielőtt kimentem Kittivel összemosolyogtunk. Remélem, kibékülnek. Vagy is szerintem tuti kibékülnek.
Danival addig lementünk Alinához, aki éppen jött fel hozzánk kávéval.
- Kérsz te is? – kérdezte Alina Danitól.
- Inkább egy forró csokit. – mondta Dani. Alina és én összemosolyogtunk. Dani nem kávét kért, ha nem öcsike módon egy forró csokit.
Miután megvettük Daninak a forró csokit, felmentünk megint Kittihez. Az ajtó már csak be volt hajtva, így bekukkantottam.
- Gyere nyugodtan. Már elment. – mondta Kitti, és totál el volt pirulva, a mosolyt pedig nem lehetett levakarni az arcáról.
- Na, mi volt? – kérdeztem mosolyogva, miközben bementem, és becsuktam az ajtót. Csak ekkor vettem észre Kitti ölében lapuló rózsaszálat.
- Csak nem? – kérdeztem alsó ajkamba harapva, de még így is mosolyogtam.
- Csak de. – mondta Kitti még jobban elmosolyodva. Szóval megint összejöttek. Cukik.
- Részletes bejelentést! Most! – mondtam felülve mellé.
- Oké. – mondta Kitti. Kitti úgy húsz percig mesélt. A lényeg, hogy megint járnak.
 
Délután kettőkor indultunk haza Danival (busszal, mert Dani még nem tud vezetni, Alina pedig még maradt) Haza érve Dani elkezdett készíteni egy meleg szendvicset, én pedig felmentem a szobámba. Átöltöztem és befeküdtem az ágyamba olvasni.
  Fél négykor csengettek. Nem foglalkoztam vele, ha valaki hozzám jött úgy is feljön.
Pár perc múlva kopogtak az ajtómon.
- Gyere. – kiáltottam ki, és felültem, a könyvet pedig összecsukva az ölembe tettem. Az ajtón Nándi lépett be.
- Szia. – köszönt rezzenéstelen arccal. Bejött, és leült a babzsákomba.
- Szia. – mondtam halkan, és hátra tűrtem egy hajtincsemet. Önkéntelenül is eszembe jutott az álom. Hogy megcsókolt. És én élveztem. Ahogy ezek az eszembe jutottak éreztem, hogy elpirulok.
- Itt vagyok. Miről akartál beszélni? – kérdezte összefont karokkal.
- Ne! Kérlek, ne legyél olyan, mint akit nem érdekel semmi! – mondtam neki fel állva, az ágyból.
- Jól van. – mondta sóhajtva. – De komolyan Kinga. Mit akarsz még ezek megbeszélni? – kérdezte, és láttam arcán az érzelmek keveredését.
- Ezt az egészet. Miért csináltad? – kérdeztem tőle, és letérdeltem mellé. Nándi nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de végül nem mondott semmit. Aztán még is mondott.
- Nem tudom. – mondta lehajtott fejjel.
- Hé. Nézz rám. – mondtam neki kedvesen, mire ő felnézett rám. – Mindig barátok leszünk oké? Még az ilyen fura dolgok miatt se szakad meg a barátságunk. – mondtam neki, és kezemet, az ő kezére tettem. Láttam a szemében valamiféle csillogást. Nem az örömtől volt, de nem is a szomorúságtól. A csalódottságtól.
- Oké. – mondta, és láttam, hogy a mosolya csak erőltetett. Nem tudom, mit érezhet valójában, és azt hiszem nem is fogom tudni soha.
- De most mennem kell. A húgom egyedül van otthon. – mondta, és felállt. Fel álltam én is, de így megint elég közel lettem hozzá. Mondjuk úgy, hogy annyira, hogy amikor kifújta a levegőt, éreztem az arcomon. Álltunk így egy ideig, majd zavartan hátra tettem egy lépést.
- Kikísérlek. – mondtam neki, ő pedig bólintott egyet. Miután elköszöntünk, felmentem a szobámba, és felhívtam Szelit. Igazából én csak ültem, és hallgattam őt. Folyamatosan beszélt. De nem is baj. Úgy se volt kedves nagyon megszólalni. Szeli egyébként két órán (!!) keresztül beszélt. Azon csodálkozom, hogy nem ment el a hangja. Na, mindegy.
Este későig tévéztem. Mindenféle vámpíros-vérfarkasos hülyeséget megnéztem, amit csak leadtak. És ez hajnali kettőig tartott. Végül az egyik film közben elaludtam.